Miközben a társadalmi szokások szoknyába kényszerítettek minket, mindig akadt egy-két lázadó szellemű nő, aki a férfiak világában a nőktől nem elvárható, sőt szégyenteljes módon nadrágba bújtak. A század elején is voltak már olyanok a gyengébbik nem körében, akik a kétkerekű járművek vezetésével próbálkoztak.

A mai nőknek - hozzájuk képest - könnyű dolguk van, ha motorozni szeretnének. A legtöbb motor ugyanis önindítós, és a különböző technikai fejlesztéseknek köszönhetően pedig elég ráülni és menni vele. Aki kerékpározni tud, annak a motorozás is megy.

Talán ez az oka annak is, hogy manapság azzal lehet lázadni, ha olyan motort választ valaki, amivel nem ennyire egyszerű az élet. A mára veterán korba lépett járművek nem csak állandó karbantartást, hanem komoly technikai, műszaki tudást is igényelnek. Mégis van pár nő, aki a modern technika ellenében ilyen gépet választ, és nem fél megméretni magát motorja nyergében.

Az Egyesült Államokban nem rég lezajlott veterán megbízhatósági versenyen nők is indultak, és nem is végeztek rossz eredménnyel. A motorokról pedig meséljenek a képek, amiket Csöbi Gabi küldött, aki sok motorrajongóval együtt a célban várta a versenyzőket.

Oviban… Beszélgetés a homokozóban.
─ Szia! Tomi vagyok. És te?
─ Picur.
─ Azénapukámat Kovács Mártonnak hívják, azanyukámat Kovács Mártonné Szalai Erzsébetnek.
─ A faterom Nyúzó, a muter meg Jade.
─ Azénapukám szép autóval jár, mindig fehér inget és öltönyt visel, és cégnél dolgozik, és majd én is olyan leszek, ha nagy leszek…
─ A faternak Harley-Davidsonja van, motorszerelő és légecsettel fest. A mocimra tegnap rakott egy sárkányt.
─ Azénanyukám fodrász, mindig szép hajakat csinál a néniknek.
─ A muter meg szétvarrja az emberek bőrét.
─ Azadriaitengernél voltunk nyaralni és szép szállodában laktunk. Este egy nénivel maradtam, mert anyáék opera előadást néztek meg. Utána étterembe mentek.
─ Motoros találkozókra jártunk egész nyáron. Annyit játszottam, amennyit akartam. Minden motorra felülhettem, mert megengedték a bácsik és a nénik. Este rock koncert volt, ahol kirúgtak a hámból a muterék.
─ Azénkedvenc énekesem Koncz Zsuzsa.
─ Nálam Kalapács Józsi a nyerő.
─ Azénapukám az elnöke a sakk klubnak.
─ Ja, a fater is prezi.

− Jaj, mi ez a félelmetes koponya a hátadon?

− Az csak a color…
Öltöző.
─ Anya, látod azt a kisfiút? Képzeld, azt mondta, hogy az apukájának hárlija van és az égben fest. Az anyukája pedig varrógéppel cérnát varr a bőrünkre. Az fáj?
A másik sarokban.
─ Apa, látod azt a kisfiút? Dumáltunk a homokozóban. Nézd meg az anyukáját. Miért nincs rajta tetkó? Megmondom a néninek, hogy gyorsan nézzen be anyához. Amúgy az opera az rock?
Parkoló.
─ Szia Picur! Csókolom!
─ Széles utat!

(Köszönet a fotóért Törös Editnek!)

A múlt héten teljesült egy régi álmom. Megkaptam ajándékba, amiről már el is feledkeztem. Pár éve megláttam életem sörbontóját. Beszélt. Gyönyörű volt. Akkor nem tudtam sehogyan sem szerezni egyet. Lemondtam róla.

Persze, amilyen az Élet maga, akkor adja meg vágyunk tárgyát, amikor nem is számítunk rá. A világ legrendesebb embere elküldte nekem szeretettel, a világ legdrágább bikerével. A hétvégi motoros találkozón kaparintottam meg. Na, onnantól kezdve, aki csak rá mert nézni, a szúrós tekintetemmel találkozott. Az enyém! Mint az oviban… Igen, előtörtek belőlem az óvodás korom emlékei… Amikor követeltem anyukámtól, hogy menjünk minél korábban, mert ott árválkodik a babám, és nem akarom, hogy más hozzá érjen. Nem elég, hogy egymás nélkül kellett töltenünk az éjszakát, ha még valamelyik ovis bajtárs megkapja, menten elájulok!

Szóval, a sörnyitó… Miután eleget játszottam vele, gondosan elhelyeztem a táskám egy kisebb zsebében. Nem a mélyebb részbe, mert ott fennáll az eltűnés veszélye. Nem akartam kockáztatni! Bebújtam a sátorba, elhúztam a cipzárt, hogy nehogy véletlenül az illetéktelenek meglássák, hová rejtem a szent tárgyat. Miután biztonságban tudtam újdonsült társamat, mint aki jól végezte dolgát, elindultam a változatosság kedvéért sörözni…

Útközben is rá gondoltam. A szépségére: zöld, kicsi hangszóróval, fehér mezőben piros felirattal… Hirtelen lefagyott az arcomról a mosoly. Bevillant a szöveg, amit oly kitartóan ismételget a bontóm: „Hát, fiúk, ma sem éltünk hiába! Borsodi. Az élet habos oldala.”
Mi az, hogy „hát, fiúk”?! Miért nem készítettek külön a csajoknak is, a kis szerkezetből?! Mennyivel szebben hangzana így: „Hát, csajok, ma sem éltünk hiába! Borsodi. Az élet habos oldala.” Megyek perelni, vagy inkább csak pörölni…

Rossz lehet, amikor valakinek sok, drága motor áll a garázsában. Nekem néha a szívem szakad meg, amikor egy mostanihoz hasonló szezonban hetekig kell sóvárogva néznem egyetlen motorozatlan kétkerekűmet.
Brad Pittnek több nagy értékű motorja is van, motorozni is szeret, de bizonyára nincs túl sok ideje a rengeteg forgatástól rendszeresen használni őket. Bár Hollywoodban például télen is nyár van, így kicsit javulnak az esélyei.
A motor olyan, hogy ha nem használják, tönkremegy. Ha ritkán használja, akkor pedig bármikor úgy járhat, mint valamelyik nap, amikor lerobbant a Ducatija útban a forgatásra.
Ilyenkor persze jól jönnek a testőrök, akik ott maradnak összeolajozni magukat, míg Brad beszáll a terepjáróba, és mint aki jól végezte dolgát, elhajt...
A helyében tartanék pár alkalmazottat, akiknek az a dolga, hogy rendszeresen használják a motorokat. Én lennék az egyik.

Annak a tíz évvel ezelőtti napnak minden pillanata bevésődött hosszútávú memóriámba. Sosem fogom feledni. Fél éve szemeztünk a hirdetéssel. Az ár gyanúsan olcsó, a hirdetés hosszú ideje él. Pénzünk...na az semmi. De szó szerint. Végül vakrepüléssel elindultunk megnézni ŐT. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, így a frigy megköttetett. 
Ezt követően hosszú hetekig nem hittük el, hogy a miénk. Hogy végre itt az álom, nekünk csóróéknak. Felváltva osontunk ki a garázsba megnézni megvan-e még, nem csupán az álmok és illúziók ócska játéka packázik velünk. Mozgósítottunk minden szerv ismerőst, tiszta mivoltának meggyőződéséért. És igen. A húsvéti nyúl meghozta. Naja, meg a rengeteg lemondás és a valódi akarat. Nem fogom még egyszer leírni (úgyis csak nekünk érdekes) miről mondtunk le a másodperc töredéke alatt, hogy Ő meglegyen. Azóta még inkább hiszem, ha valamit valóban akarunk, akkor semmi nem tud utunkba állni. 
Akartuk, tettünk érte és ennek köszönhetően ott álltunk 2000 áprilisában és előttünk a szezon! Kihasználtuk. :) Három év alatt több mint ötvenezer kilométert motoroztunk együtt össze. No mert természetesen motorkerékpárról van szó, mielőtt bárki is ócska bulvárhír lakkozására gondolna. Jöttek az új „barátok” – akiket kellő emberismerettel pattintottunk helyükre- eltűnt néhány régi –amit fájón vettünk tudomásul-, és hosszú évek kóstolgatása után befogadott egy immár bizonyossá válóan stabil, értékes, szűk baráti csapat.  
Gyalogherlisekből, herlisek lettünk. Aztán emellé még más jelzőket is ragasztottak tolerancia kihívásokkal küszködő ismerőseink, egykor barátainknak hitt emberek. 
Mindegy. A lényeg hogy már nem a 27 lőerő szabályozza mozgásterünket, hogy érezzük miként katakol alattunk a klasszikus V2, hogy valóban ÉRZED a motort, hiszen ráz, mint az isten hidege, kuplungja megmozgatja erőforrásaidat. Megesik, hogy téli éjszakákon nem teszel mást, mint ülsz a garázsban és gyönyörködsz csodálatos ritmusú basszusában, amibe halk duruzsolású alt vegyül. Folyamatos orgazmus. 
...és emlékképek. Emlékszem közvetlenül előtte pár hónapig egy 350-es RD-t hajtottam és mikor Öreglányra –mert persze az új családtag, mitöbb, családfő nevet is kapott- ráültem majdnem felkenődtem a horvát fizetőkapura, mert addig csak hallottam, de tapasztalni nem tapasztaltam a harli fék „kiválóságát”. Hazudnék ha tagadnám, hogy a Harley-ről szőtt megbízhatatlansági legendák nem jutottak el a kisagyamig. Dehogynem! És lőn a csoda! Százezer együtt töltött kilométer után sem hiba kényszerít minket a felújításra, csupán a preventív óvás. A vágást is elkerüli, hiszen ritka ma már az eredeti állapot. A motor kifogástalan. Kap azért egy kis ráncfelvarrást, egy kis extrát, amit további hibamentes évekkel, gyarapodó kilométerekkel, élményekkel hálál meg. 
Rövid időre csalfa módon nem egy, hanem két társsal osztja meg hálószobáját, ám ez nem tarthat sokáig és ezt követően ketten állnak, egymást esztétikumban és eszmében kiegészítve, bármikor indulásra készen. 
Most mégis búcsúzunk. Elválunk. Lezárul egy tíz éves, tizenegy szezonos éra. 
A történet a szokásos. Jött egy másik, egy „új” seprő. Bármennyire is ragaszkodunk egymáshoz, helyzetünkben luxus. Ráadásul két hátsóval 3 lovat… Tehát búcsúzunk.  
Hamarosan más üli meg az 1979-es Ironhead Sportstert, átadva helyét egy 1967-es Shovelnek. 
Reméljük az új seprő jól fog seperni.
Megkaptuk egymástól amit kaphattunk. Elértük, amit együtt lehetett. Így most...
„Búcsúzzunk szépen Iván, hisz ki búcsúzik legyen vidám…”

Itt ülök a tetves szobában, azon gondolkodva, hogy felveszem a téli kesztyűmet. A lehelletem szinte látszik a levegőben. Eme probléma orvoslására teával és meleg takaróba burkolózással védekezem. Kapcsolják be azt az átkozott fűtést! Sajnos tudom, hogy jajszavam elhal a sok ezer távfűtéses lakásban tepesdő szenvedők között...
Bezzeg, ha egy júliusi, hidegebb éjszaka lenne, valamelyik motoros találkozón ücsörögve, tea helyett sörrel a kezemben, az nem zavarna... Egy húzás a kis laposüvegből és rögvest felmelegszem! A jó magyar pálinkának nincsen párja... Ha még egy kis táncizással megspékelem az estét, juszt sem fázok már!
Ó, miért kínoznak?! A nagy fekete dobozban, a reklámok kereszttüzében felkapom a fejemet egy ismerős zajra... Dübörgő motorok... Jóban Rosszban. Bandi és Böbe. Nyaralás. Motoros találkozóóóóóó!

Na, ezt sem gondoltam volna: életemben először meg fogom nézni ezt a szövevényes sorozatot, pusztán azért, mert mazochista vagyok.   
Elfogyott a tea. Most mit tegyek? Ki kell mennem a konyhába, hogy újabb adagot készítsek. Nos, ehhez a művelethez nem vihetem magammal a takarót, mert tudom jól, hogy csak hátráltatna és felidegesítene. Gondolkodási időt kérek! Vissza a tánchoz!
A rock 'n roll vad ütemeire vonagló tömegtől kicsit elszeparálom magam, legalábbis azoktól, akik őrjöngve egymásnak rontanak. Egyszer magyarázza már el nekem valaki, hogy ennek mi értelme van! Régóta érdekelne a válasz erre a kérdésre, de eddig még senki sem tudott megfelelő érvekkel szolgálni a jelenségre. Bár, érzéseim szerint, soha életemben nem fenyeget ennek a veszélye! Ha felfognám az értelmét, már ha van, akkor el tudnám fogadni.
Na, de az egymás mellett és egymással vonagló tömeg mellett, a söröcskémmel táncolva, tutira nem fázok! De aztán lehet még ennél is forróbb a hangulat, amikor már nemhogy teára, pálinkára, de még tűzre sincs szükségem... Legalábbis olyanra, amit még őseink csak csiholtak, nekünk már van gyufánk. És öngyújtónk, de öngyulladásra más lehetőségekkel is megáldott a természet. Köszönjük!!! Szóval, a legélvezetesebb fedett pályás sportot művelve a hálózsákban, a sátorban, vagy azon kívül, a legjobb megoldás a fázás ellen.
De most még mindig itt ülök a szobában. A "hideg" szobában! Talán, ha felállítom a sátrat a szoba közepén, leszaladok sörért, bebújok a hálózsákba, a Jóban Rosszban adja az alapzajt... No, de honnan szerzek hirtelenjében egy delikvenst a fedett pályás sportra...?

A csodás beteljesülés állapota előtt, elemeimre voltam szétesve. Éreztem, ez nem Én vagyok! Nem ilyen vagyok! Gyűlöltem a kiszolgáltatottság magányos stádiumát…

Egy napon, amikor már az utolsókat rúgtam, eljött Ő, az Alkotóm. Rögtön tudtam, hogy jó kezekben vagyok… Erős ujjaival elkezdett masszírozni, majd fokozatosan életre keltette ernyedt testemet. Alkotóm ügyes eszközei segítségével tökéletesre formálta idomaimat. Feszes hátsómat, a kerekeimet, a motoromat mindenki irigyelte! Sóvárogva néztek rám, de nem érhettek hozzám. Amellett, hogy édes vagyok, még azért is versengeni fognak, hogy melyik részemet ki kapja meg…

Végre teljes fényemben tündököltem, amikor Alkotóm elárult. Képes volt beletenni egy sötét dobozba. Vakon nekiütődtem néha a kalitkám falának – ekkor világossá vált, visznek valahová… Rettegésem tetőpontján éreztem, megálltunk. Leraktak. Csend. Mocorgás. Egy kis idő elteltével valaki elkezdte bontogatni a dobozt. Nem volt nálam fegyver, védtelenül vártam, mi lesz…

Egy ismeretlen kiszabadított börtönömből, és még mosolygott is rám. Már elkezdtem hálát érezni iránta, amikor hegyes izéket kezdett belém szurkálni. Pontosan ötven darab állt ki belőlem. Ha mindez még nem lett volna elég, ráadásnak belém döfött egy vastagabbat is. Majdnem eltalálta a szívemet, a motoromat! Erős fájdalmaim közepette, már az ájulás határán, hirtelen körbeálltak. Azt hittem, itt a felmentő sereg, és kiszedik belőlem a hegyes valamiket…

Ehelyett, lángoló fáklyával sorra meggyújtották a fehér izéket. Fojtogató hőség kerített hatalmába. Felgyújtottak?! Belém hasított a szörnyű felismerés: málladozom… Meg akartak ölni! Amikor mind az ötven rúd égett, a középsőbe is lángot leheltek. Hirtelen elkezdett szikrákat szórni, melyek visszahullottak a testemre.

Lepergett előttem életem filmje… Rájöttem, hogy ez nem jó jel! Valaki elfújta az ötven lángot, és már épp felsóhajtottam volna, amikor hatalmas szablyával jelentek meg. Horrorfilmben éreztem magam, mint a darabolós gyilkos áldozata… Beigazolódott a látomásom: minden felvágott részemért versengtek, és mosolyt csaltam ajkukra, amikor a szájukban olvadoztam. Ismét elemeimre estem szét.

Motoros jogsi… Hmm… Két évvel ezelőtt, amikor határozottan és lelkesen beállítottam az egyik vidéki motoros suli irodájába, se isten, se ember nem állíthatott volna meg. Örömmámorban úszva jártam az elméleti órákra, ahol próbálták a fejünkbe verni a közlekedés legapróbb szabályait is. A motor szerkezeti felépítésénél már kicsit lohadt a lelkesedésem, de aztán rájöttem, hogy még a pasik közül sem tiszta mindenkinek… Akinek nincs érzéke a technikai dolgokhoz, nagy bajban érezte magát. De, azóta tisztában lettem azzal, hogy gyakorlat és rutin kérdése még ez is. Már, ha van valaki, aki normálisan elmagyarázza a dolgokat és nem néz hülyének, ha kérdezek valamit. Mert ugye senki sem úgy született, hogy már kapásból tudta a motor részeit és nem utolsósorban vezetni a járművet!
Sok motoros oktató hajlamos arra az eltévelyedésre, hogy azt higgye, aki jogsit akar, annak már van gyakorlata. Persze, én is egy ilyen cserebogarat fogtam ki! A sikeres elméleti vizsga és elsősegély megszerzése után, a rutinpályán kötöttünk ki. Oktatóm elhadarta, melyik kütyü mire való, mit csináljak, merre menjek, és mint a kezdő torreádor, úgy éreztem magam… A motor volt a bika, és nekem kellett kordában tartanom, megfékeznem, ha kicsit el akart szabadulni.
Arról nem tehettem, hogy nem születtem motoros családba, és még csak egy Simson sem volt a környezetemben. Nos, ezzel persze egyedül voltam a díszes jogsit akaró bagázsban. Persze, az első sikeres körök megtétele után teljesen beleszerelmesedtem a vezetés érzésébe, és csak egyetlen pillanatra nem figyeltem. Meg is történt a baj, elestem a motorral. A két lábamról lement a kulimáz, és egy időre abba kellett hagynom. Ebből az egy időre dologból két év lett, nem volt pénzem, hogy befejezzem a jogsit.
Idén tavasszal szomorúan mondta az ex oktatóm, hogy sajnos lejárt a két év, elévült az elméleti vizsgám és elölről kellene kezdenem az egészet. Na, ezzel el is temettem magamban a dolgot, mert ugyebár még akkor sem lett volna rá pénzem.
A hétvégén összehaverkodtam egy motorossal, aki ajánlott egy jó oktatót egy egészen másik településen. Felhívtam a fickót, és elmondta, hogy a két év oké, de erre még rá kell számolni egy fél évet, amikor is pótvizsgát tehet a delikvens. Még szerencse, hogy ültem, amikor ezt meghallottam! A drágalátos ex oktatóm minek is közölt volna velem egy ilyen információt?! Ugyan már! Hadd fizessen a szerencsétlen ismét!
A tanulság: nem kell mindent elhinni, és utána kell járni a dolgoknak… Szóval, most keményen ráfekszek megint az elméletre, aztán próbálok nem elesni megint…

 

Azt gondolnánk, hogy nagy szám, amit a mai motorosok tudnak. Évtizedekkel ezelőtt persze álmainkban sem láttuk még, hogy valamikor, nemsokára 100 lóerő fölötti motorokkal fogunk járni az utcán.

Pedig a legkevesebb ész ahhoz kell, hogy valaki húzza a gázt a motoron. Sokaknál már abból problémák vannak, ha lassan kell menni, és akkor még a kanyarodási technikákról nem is beszéltünk.

A mai motorosok többsége valószínűleg el sem tudna vezetni egy múlt század elején gyártott motort. Miközben az autók és a robogók mellett már nagyköbcentis motorokat is gyártanak automata váltóval, csak a fanatikusok merik bevállalni például a lábkuplungot és a kéziváltót, ami akkoriban modern műszaki megoldásnak számított.

Szóval próbáljuk meg ilyen szemmel nézni az ausztrál Putt Mossman előadását 1936 májusában: 

Pár napja olvastam egy írást arról, hogy milyen ember vagyok, ha a blogomnak rózsaszín sémát választok.

Bár van egy-két mondat, amit magamra vettem, nem gondolom magam védtelen kislánynak, sőt... valójában a rózsaszínt provokációnak szántam inkább.

Az érdekes az, hogy megnéztem a többi színről mit ír, és azokban a leírásokban is találtam igazságot, ahogy összevetettem az ismerőseim blogjait az írójuk személyiségével.

Volt ma egy találkám üzleti ügyből kifolyólag. Én Kispesten, az illető Csepelen volt. Gondoltam, mivel mindkettőnk érdeke, hogy találkozzunk, összefuthatnánk félúton, hiszen nekem még onnan Óbudára kellett mennem.

Ő a Lurdy házat javasolta, de szerintem az mindkettőnknek kerülő lett volna, én Erzsébetet mondtam: gyere át a Gubacsi hídon, és a másik oldalán találkozunk. A válasz: "én arra nem szoktam menni".

Ezen ledöbbentem... majd kis hezitálás után úgy határoztam, jobban járok, ha átmegyek Csepelre... bár ha úgy vesszük, én meg arra "nem szoktam" menni, de azért időnként kivételt teszek. Ott a térkép a kocsiban, megnézem, aztán GO!

Egy órás csúszással útban Óbudára azon gondolkodtam, hogy milyen lenne az életem, ha arra soha nem mennék, amerre nem szoktam. Akkor valószínűleg még mindig Kőbányán laknék a nagymamámmal (ha még élne), és a Mádi utca-Kolozsvári utca útvonalon közlekednék... Még a gimnáziumba sem jutottam volna el, mert az már jópár utcával odébb van onnan. Arról nem is szólva, hogy sosem látnék más városokat vagy neadjisten más országot...

Milyen sivár lehet az élete annak, akik csak a járt úton közlekedik. Soha nem vágyik egy kis kalandra? Egy eltévedésre? Más tájakra, ahol más embereket láthat? Netán még beszélhet is velük?

Egyébként Csepelre menet bekeveredtem a Wekerle telepre... nagyon szép hely... a közepén felújítanak egy hatalmas teret. Igaz, hogy azokban az utcákban még sosem jártam, de biztos voltam benne, hogy bárhol is van a másik vége, valahogy mégiscsak eljutok majd Csepelre. Az üzlettárs meg pár percet várhat. Ő úgyis csak ül kényelmesen az irodájában, és nem akarja, hogy bármi izgalmas történjen vele.

Már értem, miért mondják az ősrockerek, amikor bulizni mennek, hogy ez nem szórakozás nekik, hanem kemény meló a kocsmában ülni, ráadásul ott az a másnapi rosszullét...

Azt már az elmúlt pár évben megfigyeltem, hogy már én sem bírom már olyan jól a rocktevékenységet, mint fiatalabb koromban. Manapság egy hétvégi fesztiválon csak egy nap szórakozást tervezhetek be... a második nap már a pihenésé, lábadozásé... hiszen erre nem érnénk rá vasárnap, hétfőn már dolgozni kell.

Két éve a Balaton Bike Weekenden tapasztaltam az első jelet: pénteken végigtáncoltam az éjszakát. Másnap alig tudtam menni, fájt mindenem. A táncpartnerem a buli hevében letaposta a lábam, és összetörte a kézfejem, miközben ebből én semmit nem érzékeltem. Mindenhol kék-zöld foltok virítottak a testemen, mint akit összevertek, és szombaton egész nap magyarázkodhattam, amikor táncolni hívott, hogy: neee, most nincs kedvem. Hát nem nagyon hitte el.

Most egy hete megint elvittek az UFÓk. Két korsó sör után, amit a langymeleg medencében fogyasztottam el, előkerült egy diópálinkás üveg. Csak egy-egy kortyot ittam belőle a társaság kedvéért - nem szeretem a pálinkát, de ez finom édes volt. Másnap reggelre nem hajlott a nyakam, fájt a vállam, és nem volt bőr a könyökömön sem.

Semmi extra nem volt. Ültünk a sörsátorban és beszélgettünk. Igaz, áztunk egy pár órát a medencében, éjszaka is harminc fok körül volt a hőmérséklet, és valószínűleg az éjszakát végig könyököltem. Másnap meg örülhettem, hogy meleg van, és nem kell hosszúujjú pulóvert felvennem.

Bajban vagyok. Mint „ecetnek”, nem jut semmi eszembe, nem történik velem semmi olyan negatív -motorozással kapcsolatos- amiről jó kis fikázó blogot írhatnék.
Történik viszont rengeteg jó. Ér sok-sok pozitív élmény. Ez miért nem ér meg egy blogot?! Mert annyira belterjes a dolog, hogy azon a pár emberen kívül, akikkel átélem, úgysem értené más miről beszélek. 
No és persze a jó hír nem kelendő. Sajnos. 
Így nem írok az elmúlt blogmentes időszakról, ami motorozásról, baráti beszélgetésekről, jó hangulatú koncertekről és bulikról, világmegváltó gondolatok cseréjéről szólt.
Történik persze más is. Olykor nevető görcsöt kapok, vagy csendben bosszankodom, de mindezeken nagyon hamar túllépek a körülvevő barátok, feltöltő élmények hatására, és mire gép elé ülök, hogy levéssem, már nem is ér meg egy blogot az egész baromság. 
Majd késő ősszel. Mikor rövidülnek a nappalok. Akkor majd jöhet a fika, a negatívum ezerrel. :) 
Addig kénytelen vagyok beérni a motorozással, baráti beszélgetésekkel, jó hangulatú koncertekkel és bulikkal, világmegváltó gondolatok cseréjével. Ezektől gyorsan élét veszti a teljesítménykényszeres, bizonyítani akaró és ezért minden megtett kilométert fóromon közzétevő, egymással km és rendezvény részvétellel versengő, de eközben nem LÁTÓ, nem ÉLŐ, motorral közlekedők csapata. A fordítógépért kiáltó újmagyarul írók. A divat segítségével önmagát megtalálni vélő, de közben -tőle- talmi értékeket magára aggató. A nevetségesen szigorkodók. Erősen izolálódó szubkultúránk külső jegyeit elrablók. A hiteltelenek, és a látszólag ok nélkül kötekedők, beszólók, ráadásul abból a rétegből, mely eddig mosolygós, barátkozó embercsoportként élt bennem. És akikre jobban odafigyelve rádöbbenek, saját szubkultúrájukban ugyanazt élik át, amit mi élünk át erősebb-gyengébb intenzitással 10-15 éve a motorozással kapcsolatban, és ettől lesz mindenki ellenség, aki mozog.
Így tehát megyek. Most például egy olyan TITKOS klasszikus, "platónzenélős" baráti jellegű motoros találkozóra, melynek nevét véletlenül sem árulom el. Legalább ez maradjon meg vurstli mentesen. Sokáig.
Majd jövök. Egyszer. Lehet, hogy holnap. Lehet, hogy egy hónap. Még az is lehet, hogy valami pozitívval. :)

Régebben még boldogan tudósítottam arról, hogy a motoros nők külföldön mennyi jótékonysági rendezvényt szerveznek. Ezek többsége a mellrákkal kapcsolatos: a kutatás támogatása, egy mellrákos személy támogatása, az elhunyt családjának támogatása, vagy csak úgy... tüntetés a mellrák ellen...

Ahogy ezoterikus ismereteim szaporodnak, és saját tapasztalataim is sorban alátámasztják azok valódiságát, egyre szomorúbb vagyok, amikor azt látom, hogy az ilyen rendezvényeket zabálja a sajtó, és ezért egyre szaporodnak. Pedig ez a betegség is, ahogy mindegyik másik, jelzés értékű az egyén számára - ha pedig már egy egész nemzedéket fenyeget, ott komoly baj van.

Egyik kedvenc, online is elérhető olvasmányom ebben a témában Pósa Ferenc könyve, amelynek a címe is sokat elárul: A betegség, mint pótcselekvés. A mell betegségeivel kapcsolatban azt írja: a mell "A szépség és a nőiesség, az anyaság és a nemiség szimbóluma... Rosszindulatú daganata a nyugati világban a leggyakoribb rákféleség - keleten szinte ismeretlen. ...  a mellek betegségei, működészavarai abban rejlenek, hogy felborul az a kényes egyensúly, ami a másoknak és önmagának adott gondoskodásban van. ... Az anya diszharmonikus kapcsolata „gyermekével”(!) gyakran méhdaganatot eredményez."

Hiszem azt, hogy a betegségek egyik célja, hogy felhívják "tulajdonosuk" figyelmét helytelen gondolkodására vagy életmódjára. Azzal, hogy a betegséget rajtunk kívülálló okokra vezetjük vissza, és a segítséget is mástól várjuk, csak megnehezítjük a gyógyulást. Ha pedig felvonulásokat és gyűjtéseket rendezünk a mellrák elleni kutatásokért, csak erősítjük a betegséget, és még inkább bevéssük az emberek tudatába... valójában nem ellene teszünk, hanem érte. De ez már a vonzás törvénye... Hiszen "Ha ellene vagy, mellette vagy." (Jung)

Amikor a Nemzetközi Női Motoros Nap alkalmából az első női motoros felvonulás szervezését elkezdtem, valaki azt tanácsolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot valami olyan alapítvánnyal, amelyik valami női betegség ellen harcol, pl. mellrák, méhnyakrák... Az illető szerint akkor biztos nagyobb lett volna az esemény médiavisszhangja.

Ezzel egyet is értettem, de mégis sokkal jobb érzés volt úgy összecsődteni a lányokat, hogy a felvonulásnak csak annyi volt a célja, hogy egy csomó vidám és egészséges motoros csaj megismerkedjen egymással, és megmutassuk a világnak, hogy mi is tudunk jól és biztonságosan motorozni. Ez talán nem elég ahhoz, hogy beszámoljanak róla?

Idén nagyon későn tudtam motorra ülni. Olyan későn, mint még sosem. Mindegy, a lényeg hogy reggel FP átesett az esedékes olajcserén, akksi éjjel töltőn. 
Nosza induljunk! Szokásos indítási procedúra és drága motorkerékpárom annyit mondott grgrgrrgr nyekk.
Akksi totál halott, amit a mérések is alátámasztottak. Gyors jótállási jegy keresés (még jó hogy kettőnk közül valaki precíz, és ez a valaki nem én vagyok). Vétel dátuma: 2006. augusztus. Ugyan mitől is működjön. Sebaj! Van nekünk olyanunk, hogy berugókar.
Így már pöccre indul. Látom digitális biciklisórám is vak. Elemcsere. Továbbra is nyekk. Ez megdöglött. Sebaj, ettől a motor még működik, bár női megérzésem felülír minden racionális gondolkodást, és kezdek párommotor hátsó ülésével szemezni, hogy talán mégiscsak...
De nem. Így rock, tehát megyünk. Bízom benne nem fullad le, mert elég siralmas látvány lennék, mikor kétségbeesetten rugdosom, vagy királylányként állok, míg Pasi berúgja. 
Szeljük a kilométereket, élvezem a motorozást. Útépítés, lámpás irányítás, kezdek visszakapcsolni. Paff FP leáll. Nem értem. Királylányos álldogálás, majd újraindulunk, ám pár km után kigyullad az olajnyomás jelzőm. Rögvest megállok. A hátsó gumi és sárvédő totál olaj. Felmenők megáldása, majd röpke perc alatt boxutcává alakítjuk az út szélét. Vagy gomba, vagy dugulás, esetleg gyűrűtörés a vélt diagnózis. Némi bazsajgatás a gomba környékén, olajtartály ellenőrzése, majd újraindítás. Simán indul, ronda hang nincs, lámpa elalszik. Megyünk tovább, már halljuk Pannonia Ring hangjait. 
Beállunk a versenyzők közé (a szerelésben) és a szar harli kijelentéseket alátámasztandó némi újravizslatás, majd mivel minden rendbenvalónak tűnik, végre megnézzük a veterán felhozatalt.
Elindulunk haza. Repesztünk is vagy két km-t, mikor olajnyomás jelző újra működésbe lép, hiszen a munka ünnepe van vagy mi?!
Pasinak ekkor gyógyszer elgurul, hisztérikus megyünk tovább utasítás után haladunk a kámi benzinkútig, ahol adózva a nosztalgiának feltankolunk Botondból.
Megy is a motor ezután egészen a vasvári emelkedőig, ahol lassulni kezd. Tudom mi ez. Idegességemben megszámolom a váltó fogaskerekeit és félreállok. Kész, megragadt. 
Ez a mozzanat rányomja bélyegét a hátralévő hétvégére, amin sem a jó társaság, sem a segédeszközök nem tudnak változtatni. Integetek a Superrallynak és a szezonnak, a tól –ig összeget pedig száz és háromszáz ezer forint közötti összegre saccoljuk.
Blokk szétborít. Diagnózis jobb, mint amire számítottunk. Nem állt be a főtengely, nem kell komplett blokkfelújítás. Viszont az első dugattyún a gyűrűk összefordultak. A hátsó henger kicsit berágódott, de baráti grátisz hónolás megoldotta, így fúrni nem kell. Dugattyúnál és jópár nyalánkságnál viszont nem ússzuk meg a rendelést. Mindez idő, pénz, SR május 20.-án, tehát némileg pszichotréningre szorulunk. Mindeközben látszik, hogy az olaj szépen lassan visszaszivárog, tehát a szivattyúnak is annyi.
Telefonos konzílium, érvek, ellenérvek csatázása, majd konszenzus.
Eredmény? A hivatalosan vásárolt méregdrága olaj szennyezett volt, ami dugulást okozott és elindult a láncreakció. Mivel szerencsénk van, mindez a 2x 70 km-es úton. A végeredmény (?) százrugó mínusz, SR (saját motororral) mínusz. Kin hajtom be?! 
Még jó hogy olajozottan működik minden! Hogy gondos gazdaként olajat cserélünk.  :( 

(kép később..még később)

Vajon miért van szüksége egy élsportlolónak arra, hogy jobbságát a pályán kívül, az interneten keresztül is bizonyítsa? Hogy népszerűségének napi több órányi kattintgatással adjon tanúbizonyságot? Talán attól fél, hogy csillaga leáldozóban van?

Vannak, akik egyszerűen nem tudnak veszteni... ehhez minden módszert bevetnek. A sportszerűség ismeretlen fogalom számukra. Olyan versenyeken indulnak el, ahol a legtapasztaltabb ellenfelük is legfeljebb kiscserkész lehet hozzájuk mérve, versenytársaikat pocskondiázzák, és ahol tudnak, keresztbe tesznek. Nem tudnak tovább lépni, nem tudnak fejlődni.

Pedig a legjobb edzők, sportmenedzserek általában a jó sportolókból lesznek, hiszen ők azok, akik már végigjárták az utat. Évtizedes tapasztalatukkal, kapcsolataikkal, eredményeikkel segíthetnek a kezdőknek, hogy túlszárnyalják mesterüket. Mert a jó mester nem fél önmagánál jobb tanítványt kinevelni, nem irigy, nem féltékeny, nem rosszindulatú.

Persze ahhoz, hogy valaki jó edző vagy sportmenedzser lehessen, még másra is szükség van. Nem árt még aktív sprtolóként jó (baráti) kapcsolatokat kialakítania azokkal, akik később a megélhetést biztosíthatnák számára. Ez minden sportban így van, nem csak a motorsportban.

Tegnap autóban ülve egy közelmúltbéli beszélgetés jutott eszembe, miközben próbáltam kitalálni a keresztutcában várakozó motoros közlekedéssel kapcsolatos gondolatait. Behúzódtam a sáv közepére, hogy ő kifordulhasson, remélve észreveszi az egérutat, mert egyébként esélye sem volt a kisvárosi hömpölygő, önző forgalomban. 
Ekkor ugrott be újra. Egyre több autó hátsó szélvédőjén látható a "Figyelek rájuk" matrica. Nekem is van, matricakészítő baráttól kaptam ajándékba -persze chopperest :) -, mégsem ragasztottam ki. 
Miért? Mert nincs annál bosszantóbb, mikor egy ilyen matricával díszített autóval akarnak elgázolni. Nem tételezem fel a vadászati ösztön feléledését, csupán az elbambulást. Persze aki nem tud odafigyelni az ne üljön a volán mögé mondhatnánk. Ez akkora demagógia! Ki az, aki minden pillanatban helyesen cselekszik, észrevesz, vagy előre lát mindent?! Előfordult, hogy hirtelen a semmiből termett mögöttem speedes kolléga, és majdnem az árokba ugrattam akkor még kispolákommal, vagy éppen csak láttam a több kilométeres egyenes úton a szembejövő motor lámpáját és magabiztosan előzni kezdtem - már nem a pattanással :) - és éppen be tudtam fejezni, mert kábé kétszázzal elhúzott mellettem.
De lehet ez egy városi sávváltás, vagy egyszerűen másképp gondolkodunk, más megoldást tartunk racionálisnak, mondjuk egy körforgalomba behajtani vágyó sorban. 
Szóval égő lenne egy ilyen matricával feltartani, gátolni vagy veszélybe sodorni egy motorost. 
De voltam már ilyen matricás célkeresztjében én is.
Úgy tapasztalom sok esetben nem valós felhívásról van szó, azaz konkrétan figyelek rád, hanem egy információ közlésről, mellyel megossza a közlekedő társakkal, vagy a parkolóban állva hogy hahó, motoros vagyok!
Nincs ezzel baj. Az én kocsimon nincs, de mindig érdeklődéssel fordulok az ilyen autókból be és kiszállók felé. Szívesen FIGYELEK RÁJUK.  :)
 

Kissé messzebbről kell kezdenem úgy érzem.

Egykor vala az egyszerű, mezei közép- ill. idősebb korú férfi, akinek el kellett jutni egyik helyről a másikra. Tömegközlekedés szinte zéró, autó pedig csak az állami vállalatoknak, vagy néhány külföldre szakadt művésznek. Ezért aztán kézenfekvő megoldás volt a motorkerékpár. Ennek köszönhetően mondhatom el én is, hogy bezzeg már a nagyapám is motoros volt. :P

Megy a címkézés ezerrel, olykor akkora baromságokkal, hogy falnak megyek. Napok óta folyik mélyenszántó vita a sportmotor kontra chopper témában. Átfutás szintjén nézem csupán, látom viszont a csatolt, bizonyítéknak szánt képeket. A képeken pedig cruisereket, túramotorokat. Choppert egy szálat sem.

Látszik a hozzáértés. Így már értem a konzekvens és megfellebbezhetetlen kijelentéseket, hiszik, tudják, miről beszélnek. Pedig még ide sem kevertük a bobbert, lowridert… :)

Minden csapatnak kell egy hely, ahol a tagok rendszeresen találkozhatnak, dumálhatnak, bulizhatnak. Lehet ez egy szórakozóhely, vagy a művelődési ház egyik kisterme is, optimális esetben azonban a klub tulajdonában van az a helység, ahol az összejöveteleket tartják.

Ha egy motoros baráti társaság klub (MC - azaz Motorcycle Club) szeretne lenni, annak egyik feltétele a saját klubház. Ez egy nemzetközileg elfogadott, íratlan szabály, így aztán Magyarországon is így van. A fő ok az, hogy az amerikai klubok, amelyek még az ötvenes évek végén kezdtek megalakulni szintén így csinálják.

Ezek közé a klubok közé tartozik a Hells Angels MC is. Sok motoros méri hozzájuk magát. Amikor egy fiatal srác először kismotorra pattan, biztos ott lebeg a szemei előtt, hogy ha nagy lesz, olyan szeretne lenni, mint az Angyalok.

A Pokol Angyalaira sokan figyelnek, sok mindent hallunk róluk. Az esetek nagy többségében semmi jót. Pedig vannak dolgok, amikben példát is vehetnénk róluk.

Az elmúlt hétvégén Lipcsében jártunk, és mivel péntek este épp nyílt nap volt, volt szerencsénk eljutni a helyi Hells Angels charter klubházába is. A klubház egy régi gyártelep területén fekszik, ami praktikus a hangos motorokkal közlekedő, éjszakai életet élő motorosok esetében. Itt biztos nem zavarják a lakókat.

A három szintes épületet még felújítás alatt áll. A klubtagok saját kezükkel, illetve barátaik segítségével dolgoznak rajta. Már most látszik, hogy nagyon profi munkát végeznek. A hely tiszta, rendes, annak ellenére, hogy a vendégek úgy érezhetik magukat, mintha a pokolban mulatnának.

Először arra kértem engedélyt, hogy az egyik kisebb helységben kiállított veterán Moto Guzzi-t és a Simsont lefotózhassam. A klubtagokat nem mertem, mert nagyon félelmetesek, nagyok, és szigorúak voltak. Viszont az életérzést, amit a klubház nyújt, tökéletesen átadja az a kandalló, amely az emeleti klubhelységben itong-téglából van művészien kifaragva.

Az egyetemen dolgozatot írtam az egyik legismertebb motoros filmről, amit minden motorosnak látnia kell. Az Easy Rider, magyarul Szelíd motorosok egy klasszikus western motoros formába öntve. Viszont mivel ez minden motoros filmek ősatyja, a későbbi alkotásokban gyakran utalnak az Easy Rider szereplőire, egy-egy kiemelt, emlékezetes momentumra. Már csak ezért is meg kell nézni.

Legutóbb a Motoros Zsaru című filmet sikerült elkapnom az egyik kábel csatornán. Az eredetileg Electra Glide in Blue néven futó mű is erősen emlékeztetett a Szelíd motorosokra. (A címek magyarítása megérne egy külön misét.) A film hangulata, a helyszínek, és a végkifejlet is párhuzamba állítható a klasszikus mozival, habár itt nem törvényenkívüli rosszfiúkról, hanem egy kisebbségi komplexusos motoros zsaruról szól a történet. A címre visszatérve a filmben szereplő motorok - mint általában a rendőrmotorok - mind fehérek. A kék Elelctra Glide mindössze egy rövid jelenet erejéig bukkan csak fel.

A másik friss motoros filmélményem a Freebird - Rock, fű és motor címmel el lehet kapni éjszakánként az egyik kábel tévén. Bár a magyar cím nagyjából lefedi azt, amiről a film szól, azért érdemes megemlékezni a film címadó daláról a Lynyrd Skynyrd Freebird című számáról is. A felületes szemlélő azt gondolná, hogy ez a film semmi másról nem szól, csupán egy jó reklám a tudatmódosító szereknek (ezért is vetítik éjszaka), azért felfedezhetünk benne némi mondanivalót is:

A filmben szereplő, felhőtlenül motorozó, folyamatosan betépett srácoknak is megvan a maguk története. Valójában szerencsétlen hülyék, akik közel a negyvenhez nem vitték semmire. A film végén egy "spirituális élményben" van részük, amikor egy hippy a következő életbölcsességgel látja el őket: "Légy igaz, figyelj, változz! Segíts másokon, ne csak magadon!" A film csattanója azonban mégis az ismét felcsendülő Freebird című szám, ami arról szól, hogy egy ilyen szabad madarat nem lehet megváltoztatni. A szám gitárszólója alatt a főszereplők elmotoroznak a naplementébe. Ketten közülük a 66-os úton a Mardi Graw-ra...

A harmadik filmalkotást egyelőre nem tudtam hova tenni. A Hell Ride (Pokoljárás) szerintem pokolian szar film, pedig a beharangozója alapján akár jó is lehetett volna. A látvány jó, a motorok profik, a szereplők megjelenése is egész valóságosnak tűnik. Csak a történetet nem sikerült megfejtenem, ami azért egy film esetében elég lényeges lenne.

Azoknak, akik még csak most határozták el, hogy szeretnének motorosok lenni, kötelező megnézni. Bár el kell őket keserítenem: a motorosok csajai többnyire felöltözve közlekednek a motoron, a kocsmában és egyéb helyeken is. Attól is óva intenék mindenkit, aki a motorosok közé szeretne vegyülni, hogy folyamatosan fogcsikorgatva, karcos hangon beszéljen, máskülönben hamar közröhely tárgyát fogja képezni.

A motorokról viszont nyugodtan bárki példát vehet. A film tele van tökéletes építésű, vagány rockmotorokkal, klasszikus chopperekkel, bobberekkel. Pontosan olyanokkal, amilyennek egy motornak lennie kell. Semmi rojt, semmi fölösleges króm vagy plexi, szóval  nagyon rendben vannak. Talán nem is véletlen, hiszen a stáblista végén hosszan olvashatjuk a film készítésében - és gondolom a motorok építésében - részt vevő híres, amerikai motorépítő műhelyek felsorolását.

Azért a mondanivaló nagyon hiányzott. Ezt a hiányérzetemet próbáltam megbeszéni egy jó barátnőmmel, aki arra a kérdésemre, hogy szerinte miről szólt a film, csak annyit felelt: "Csak arra emlékszem hogy vér, vér, szex, szex és Michael Madsen... zakóra varrt colorban".

És ne feledkezzünk meg Dennis Hopperről sem, aki szintén feltűnik a filmben, hogy emlékeztessen arra, hogy azért volt egyszer egy Easy Rider...

 Egyik –szokás szerint- csípősre sikeredett blogom miatt, az abban magukra ismerők találékonyságuk tanúbizonyságául nem engem, hanem motoromat kezdték el ócsárolni.
Férfiak, akik még közelében sem jártak ilyen motorkerékpárnak, nemhogy vezettek volna. 
Ezzel a szubjektív, és női szemmel írt tartósteszttel megkísérlem a lehetetlent. Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Elmagyarázni egy érzést, egy stílust, egy életfelfogást, ami erre az őskövületre feszít egy libát. 
Talán sikerül minden kérdésre választ adnom. Ha nem, az sem baj.
Kicsit ismétlem önmagam, de muszáj, hátha valaki újszülött. Fanatikus harlis vagyok. Már óvodában is az volt a jelem. Egyetlen motor álmom volt. Harley. Könnyű, csupasz, brutál hangú. Egy csodálatos napon új családtaggal bővültünk és meglett az öreg vashengeres. Boldog voltam mikor olykor vezettem és döbbenten tapasztaltam, valóban nincs fék és visszaülve integrált fékes Guzzimra, majdnem fejre álltam. Megszoktam, szerettem a 350, majd 650-ssé dagadt sárkányt, amit oda tettem ahova akartam és sportmotoros haverok között sem kellett szégyenkeznem tudásommal akár az Alpok kanyarjaiban. 
Aztán egyszer az ÚR, egy pénteki napon lapozgatva a hirdetéseket úgy döntött telefonál. Kész. Sorsom megpecsételődött. Az ár, a vonal végén lélegzetállítóan alacsony volt. Az ÚR bekattant. Én nem annyira. Felemás érzések kavarogtak bennem. Tartottam tőle. Aztán persze maradék eszemet is félredobva döntöttem.
Ezen a pénteki napon kezdődött a kálvária. A név máris megvolt FEKETE PÉNTEK.
A motor üzemképtelen, tehát baráttól furgon el, egy kis izraelita vagyon duzzasztás, és máris kezemben a vételár is. Mehetünk. 
Srác, aki az én súlyomnak kábé duplája, kicsit ferdén néz rám. Ne kerteljünk. Hülyének néz, és megkapom a kegyelemdöfést is. A Mártában kanyarogva olykor már nem bírt kuplungolni, így anélkül váltott. Összezuhanok. Ehhez következő adalék, mikor visszavisszük a furgont. Barát: lecseréled a Guzzit? Meg fogod bánni. Harmadik adalék: vashenger guru szerelő haver halk, diszkrét kérdése büszkén feszítő ÚR felé: Kriszta vezetett már vashengerest ugye? 
Mire készülök? Megmászni a Mount Everestet?! 
A lényeg, hogy az atomjaira szedett motor megkap mindent, amire szüksége van, sőt talán azt is, amire nincs. Köztük a Wiseco kovácsolt spéci dugattyúkkal. A főtengelycsap felkerül Jocó szégyenfalára, ahol elképesztő állagúvá váló alkatrészek várják a borzongókat.
A motor életre lehelése mellett fontos a külcsíny, ami nem mehet a motorozhatóság rovására. Az 1975-ös spori gyönyörű vonalvezetésű, így drasztikus átépítésre nem gondolok. Csak némi rám formálás. Így aztán a fényes feketéből a nekem már jól bevált matt feketére váltunk, a hátsó, átalakított IZS sárvédőt követő, egyre szűkülő ülést még szűkebbre és feszesebbre készíti egy helyi mester nevetséges áron. Ettől a mutatványtól kis rés keletkezik a tank és az ülés között, mely láttatni engedi a vázat, és felülnézetből a blokkot. Gyönyörű.:) A „tacskó” kormányt közepesen széles drag kormányra váltjuk, ami hosszú távon megterheli a csuklót, de nekem mégis ez a szimpatikusabb, miután a majomkapaszkodótól az MZ kormányig többet is kipróbáltam. A kisebb darabokat, um: lámpa sild, sárvédő színtereztetni visszük -ismét jó minőségű, gyors és olcsó munkával lepnek meg bennünket-. A tank kimaradt, így a rosszul záródó tanksapka miatt olyan, mintha motoron játszott volna búvárt egy nem túl jól sikerült ebéd. A spori műszerezettsége alapból sem hasonlítható egy repülőgépéhez, de mi ezt is csökkentjük és egyetlen digitális biciklis órát kap -állítólag 300-ig mér...még nem próbáltam ki :)-. Mivel van kezem, index sem kell. Elől marad gyári harli gumi, hátra 16-os Avon. Ez utóbbi nem volt túl jó választás, mert a kemény gumi már nedves úton is csúszik. 
No mindezek után egy szombat délelőtt végre ráülök. Hoppá! A múltkor könnyebb volt. Ja, hogy akkor nem volt benne a blokk?! Megállok a stoptáblánál és megingok a súlytól. Az egy dolog hogy 246 kiló, de a súlyelosztás is hagy finoman szólva kívánnivalót maga után. Hiába alacsony építésű, hiába nem húzok magammal több kiló krómot és rojtot, és ránézésre egy könnyű, csupasz motor, akkor is rohadt nehéz megtartani, álló helyben navigálni. Azért csak elindulok. Szerencsére ezen a modellen már átvezették a féket a jobb oldalra, így legalább azzal nem kell megküzdenem, és önindítót is kapott utólag. Húzom a gázt, élvezem a motort, ami sűvít mint a szél! Észrevétlenül 127 km/óra. Mindez bármily hihetetlen egy 57 lóerős motorral, aminek a katalógus végsebessége 180 km/óra. Aztán egyszercsak dadogni kezd. Mi az? Máris megöltem? Nem. Csak éppen a 7 literes tank belsejében olyan magasan van a cső vége, ami a benzint eljuttatja a karbihoz, hogy a tank szemmel való ellenőrzése átvágott. (meg még utána vagy három kínos esetben)
Hazaevicke, a megtett táv minimális. Talán 25 km. Semmi extra, bár érzem, hogy rohadt nehezen, illetve inkább keményen kezelhető, mozdulataim darabosak. 
Konok vagyok, mint egy faltörő kos, így az első utat nem aprózom el. 280 km. Oda. Hogy ne legyen egyszerű, zuhogó eső, hátsó lámpám megadja magát. 70 km után érzem rosszul döntöttem. Ropi csuklóm már fáj, hiába gumikarikáztam egész télen. Szart sem ér. Lassan nem tudok vele araszolni, mert „ugrál”, rángat a nyomaték miatt. Ha egy egész kis gázt adok neki, meglódul úgy, hogy a fejem megéri követni a nyakam. A kanyarokba (főleg a balosba) úgy kell lefeszíteni. Nem, ő minden, de ribanc biztos nem, nem fekszik le könnyen, de még csak be sem dől. A várost kerülöm, mert a bekanyarodások, körforgalmak úgy sikerülnek, hogy kínomban röhögök magamon. Nincs üres visszajelző, viszont ennek megtalálása nem egyszerű dolog, főleg hidegen. Na, ezzel a tevékenységgel (és érzékkel) elvagyok jó sokáig, és az sem nyugtat meg, hogy olykor nálam nagyságrendekkel jobban motorozóknak is gondot okoz. Fékje a ’79-es évjáratúénál jobb, de azért szerencsésebb hosszabb féktávot tartani.
Halálomon vagyok mire odaérünk. Nem, én innen tapodtad sem megyek! Itt temessenek el, bevándorlok Marótra! Szerencsére Úrnak is jobban tetszik FP, és már nagyon menne vele. OK, felülök hátra, fogni úgysem tudok, csípőcsontom, összes izmom feszül. Aztán az elkövetkezendő 13 km utasként a saját motoromon, arra az elhatározásra juttat, hogy van rosszabb, mint vezetni. Úgy feszítem le magam, mintha kimentünk volna a világból, és közlöm soha többet. Megértettem az előző tulaj barátnőjét. FP szigorúan csak egy személyes, vagy szado-mazo eszköz. Visszatérve klasszik arcok állják körbe a DÖGÖT. Elismerő csettintések ÚRnak (!). Ez igen! Ez kemény, kapkodós motor, nem egyszerű vezetni! Mondják mindezt saját tapasztalattal. Én csendben szenvedek, és bár benzintyúkként manifesztálódtam, tudom, hogy én hoztam el eddig, tehát kis fájdalomcsillapító melegség önti el lelkem. 
Hazafelé Nyergesújfalu táján kezdek aggódni. Azonos sebességen is aprókat rángat a motor. Baj van! Aggódva motorozunk egymás mellett, vajon hazajutok-e vele. Pár perc múlva hangos röhögésbe fulladok. A kezem remeg! De úgy, hogy azzal rángatom a gázkart.
Az utolsó 50 km-en minden kuplungolásnál könny szökik a szemembe. Hazaérünk. Összeomlok. Kell ez nekem?! Eddig azt hittem tudok vezetni. 
Az első szezon szenvedve, frusztrálva telik. Keményen dolgozok, hogy a motor legalább körülbelül úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Egy viszont biztos. Megy, mint az állat! 150-nél még félgázon sem vagyok, de többet nem bírok fizikailag. Ráz, remeg, lefeszít a menetszél, megfulladok a sisak pántjától. 
Aztán –még az első szezon alatt- bekövetkezik az, amikor másodszor születtem. Előzési lehetőség híján baktatunk a kamionok között, néha egyet-egyet megelőzve. Hogy ne melegedjen túl a vashenger a pénteki dugóban, elkerülő pályaszakaszra megyünk, és megtekerjük a gázt. Digitális órának hála, látom a számot huzamos tempóm 147. Majd mintha valaki behúzta volna a vészféket. Visszapillantóból érzékelem seggemben az audit, mellettem a kamion kereket, és reflexből behúzom a kuplungot. Ezután gyorsulni kezdek. Most 86 km/ óra a sebességem és bevágok az audi elől két kamion közé, majd a leállósávban haladok a közben újra beinduló motorral, de tudom, hogy baj van. No és mákom. Megúsztam a full blokkot. Wiseco. Újabb tanulság, ne akarj utcai vashengerest tuningolni. Másképp tágul a vas és a kovácsolt alu (kilincs alu -copy by Jocó). Katakolva, nyolcvannal elérünk Tatára, hogy barát furgonjában hazavihessük a korpuszt. Számomra véget ért a szezon. Fosok a motortól, mint örömlány a zárdától.
Ez utóbbi generál óta gyári alkatrészek vannak benne, és működik rendesen, megbízhatóan. A gyerekbetegségeit kinőtte 120 körül ugrik egy nagyot és meglódul. Csak bírd ki fizikailag, mert rugózás az gyakorlatilag nincs. Kvázi merevváz. A sebességből az első 1-2 év után visszavettünk kicsit. Most 110 utazóval használom, így a fogyasztás 4,5 liter körüli, de jól is esik pihenni öt percet 130 km-enként. Az Avon gumi kemény volt, így esőben csúszott, és a fogyasztás is nagyobb volt, mint az új Firestone-nal. Ráadásul ez gömbölyűbb, könnyebb borítani, és még szebb is. Közben hála mannheimnek, különleges formatervezésű olajhűtőt kap, ami ráadásul még jól működő is. 
 

A váltókar, a tengelynél ami egy 14 mm-es köracél, egy út során nemes egyszerűséggel tőben letört -valamikori reparálás eredményeként-, viszont javítása óta sokkal könnyebb váltani!
Nemrégiben berúgókart kapott, most az jelent elfoglaltságot (erről már írtam). 
Ma már semmi pénzért nem válnék meg tőle. Összecsiszolódtunk. Eljutottunk addig, hogy egyenrangúak vagyunk. Legalábbis azt hiszem
Gyönyörű kecses formája, szépséges blokkja és semmihez sem fogható hangja jelenti számomra a MOTORt. Sok munka van benne. Kemény munka, de talán épp ezért van köztünk olyan kapcsolat, ami egy vajpuha kuplungú, pillesúlyú, lefojtott hangú bolti extrás, magát könnyen adó motorral sosem alakulhat ki. FP nem megy a háztól, ha jön egy új típus, új forma, márka. Ő időtlen és örök. Valami, ami konzerválja számomra azt a kort, aminek szelét még elkaphattam.
Nem akarok senkit rábeszélni erre a korú és típusú motorkerékpárra, a rendkívül sportszerű versenytársak által gerjesztett utálat és fikahadjáratot sem akarom megállítani, megcáfolni. Sőt! Ne vegyetek harlit! Pláne öreget ne. Ne vegyetek, ha bárki le tud róla beszélni, ha csak azért akarod, hogy a szomszédot dühítsd, vagy felvonulhass Alsóörsön, ha számodra a V-Rod (és nem Road!) az egyetlen harli. Vedd azt, ami Neked kell, ami neked tetszik. De tarts tiszteletben a másik választását, fanatizmusát!

Vagy álld a pofonokat!  :)

 

Úgy látszik még mindig nem kaptam elég pofont, vagy identitászavaros Keljfel János vagyok, de a fene egye meg, csak-csak felmászok még pár fórumra, motoros oldalra, bár számuk az erőteljes hanyatlás jeleit mutatja.
Tehát netezek. Tél van, hideg. Jólesik a forralt bor a meleg szobában, fronthatástól függően hol élesen, hol tompán előtörő ízületi fájdalmaim csitítására szolgáló varázsszavak mormolása közben. Lapozgatok, nézem a hozzászólásokat, a képeket. 
Na, nem kell csalódnom, idén sem maradnak el a „fasza csaj/gyerek vagyok” képek. Van, aki csak kitolja a motorkerékpárt a melegből, beöltözik, ráül és KATT. Van, aki hosszab-rövidebb távot is megtesz, és e táv meghatározásakor jusson eszünkbe néhai Einstein és a relativitás. 
(Gyk.:Mert ugyebár 20 fokban meg sem kottyan 100 km, de mínusz akármennyiben és jégen, hóban már „halálos távolság”.)
A közös nevező mindegyik esetben a nagyvilággá kürtölés, és az elismerő virtuális vállveregetések bezsebelése.
Gondolom ilyenkor minden nő pár centit, aminek nőnie kell. 
Vesszek meg, ha érteni akarom! 
Mi készteti az embereket évről-évre, hogy lefagyasszák magukat egy kis elismerésért? 
Eszembe jutnak a ’80-as évek, mikor tinédzserként végigmotoroztuk a teleket, és hitetlenkedve röhögtük ki a gumiszerelőt, ahogy végignézvén michelin-babát meghazudtoló társaságunkon kibukott belőle:
- Na itt van a jövő térdfájós nemzedéke!
De élveztük. Ha kellett megláncoltuk az MZ-ket, Jawákat és persze hogy-hogynem, mindig sikerült lekésni a tömegközlekedési eszközöket. 
Mindehhez mentségünkre szolgált zsenge, agyatlan, hideggel mit sem törődő életkorunk. De mi késztet harmincas-negyvenes, olykor ötvenes éveikben járó megállapodott, tisztes polgárokat erre a virtustáncra?! 
Ötvenes, pár éve -újra:) - motorozó fickót olvastam a napokban, aki állítása szerint 200 km/óra felett motorozott a jeges úton. 
1. hiszem, ha akarom
2. ha így volt, akkor egy barom, aki nincs tisztában sem saját, sem környezete adottságaival, tulajdonságaival.
Mindegy bármelyik is volt, mint ahogy mindegy a többiek esetében. A lényegen nem változtat. 
Kíváncsi vagyok magukban felteszik-e a kérdéseket maguknak.
Miért tettem? Kiért tettem? Ha az élményért, akkor miért fontos arcomra fagyott vicsorral fotót készíteni és fellökni a netre? 
Emberek! Basszus! Azért motorozzatok, mert jó érzéssel tölt el, mert esetleg izzadsz +10 fokban, mert látens jegesmedve vagy! 
De ne azért hogy ezzel vívjatok ki gyorsan tovaillanó elismerést! 
Tapasztalatom szerint, aki saját önös hedonista érdekből, esetleg kis mazo beütés okán teszi, annak elég, hogy ő ott volt, átélte.  
Persze mindenki maga tudja, mire van szüksége, mit remél megszerezni, bizonyítani és kompenzálni ezáltal, csak én már unottan nyomok tovább ezekről a postokról, fotókról, és szeretném ezeket az embereket egy hónapra motoros futárrá változtatni.

Mindig is tetszett a Vespa. Ha egyszer robogóm lesz, biztos azt veszek majd. Persze a nagymotor után ennek elég kicsi a valószínűsége, de ki tudja. Bármi megtörténhet.

Sosem felejtem el, mikor Görögországban stoppoltunk egy haverommal, és a kempingben olasz vespásokkal osztoztunk a betonplaccon, ahol leterítettük a hálózsákjainkat éjszakára. Két 200-as Vespával voltak összesen négyen. Bariból kompoltak át, és a nem is olyan kicsi, de annál retróbb robogókkal járták be Görögországot. Nagyon irigyeltem őket.

Ha Vespám lenne, én is ilyen cuccban nyomnám a Balatonparton. És még az is lehet, hogy a mérlegállással is megpróbálkoznék a nyeregben...

A tegnapi napsütés és a 15 fokos meleg biztos minden motorosnak megdobogtatta a szívét. Sajnos a többségnek - ahogy nekem - nincs lehetősége ilyen hirtelen előtolni a téliesített gépet. Én is csak három motorost láttam összesen, akik boldogan, és biztosan céltalanul motoroztak az egyes úton.

Ha netán szembe találkoztak egymással, valószínűleg nem volt kérdés, hogy intsenek-e egymásnak. Az intés ugyanis a motorosoknál az együvé tartozást jelenti. Cinkosságot, egyforma gondolkodást. Márpedig az a három motoros, akiket én láttam, biztosan hasonlóan gondolkodik. Függetlenül attól, hogy az egyik egy sportos túramotorral, a másik egy halamas, csillogó cruiserrel, a harmadik pedig enduróval volt, mindhármukat megérintette a tavaszi időjárás és nem bírtak magukkal. Motorozniuk kellett.

Azok, akik még az "átkosban" kezdtek motorozni, szintén megörültek minden bikernek, aki szembe gurult az úton. Ismerték egymást ismeretlenül is. Tudták, hogy micsoda áldozatokkal jár egy keleti masina megszerzése is, hátmég egy nagyköbcentis japán vagy netán amerikai gépé. Egyformák voltak, még ha az ország különböző részein laktak is. Ha egymással szemben gurultak el az országúton, intettek egymásnak.

Bevallom, az utóbbi években már nem mindig intek. Annyi lett a motoros, hogy már szinte balesetveszélyes az állandó integetés. Azt remélem, a szembejövők is így gondolják, és nem haragszanak meg ezért.

Az is egy külön tanulmány lenne, hogy ki kinek int. Nekem úgy tűnik, hogy mindenki a magához hasonló illetve a tőle magasabb kategóriába sorolt motorosoknak integet. Szegény robogósoknak például alig valaki. Pont úgy van ez, mint az iskolában: mindenki a tőle feljebb járókal szeretne barátkozni, arra meg a legtöbben nem is emlékeznek, hogy kik jártak nála lejjebb...

Vannak olyan motorosok, akik azt hiszik, hogy a hitelre vásárolt új motorjukkal átugorhatják ezeket a képzelt lépcsőfokokat, és magasabbra kerülnek a motorosok hierarchiájában. Így nekik már integetni sem kell. Ezáltal viszont rögtön a hierarchia aljára kerülnek. Már ha valaki felismeri őket menet közben. Persze mivel jó lassan közlekednek, hogy mindenki megcsodálhassa az új motort, könnyű őket felismerni.

***

Történt egyszer, hogy utas voltam a párom mögött a Moto Guzzin. Neki egyébként Harley-Davidsonja van, csak azon nincs hátsó ülés. Egy sorompóhoz érve a sor elejére gurulva utolértünk egy rock-motorosnak látszó harleyst. Az alacsonyra épített gépen csak úgy feszült a srác terepszínű nadrágjában a széles kormányba kapaszkodva. Dinnyehéj sisakjára hátulról rá volt írva, hogy Harley. Ha netán valakinek nem lenne egyértelmű.

Felismertük, mellé gurultunk. Kb. egy méterre álltunk egymástól. A fejét csak annyira fordította oldalra, hogy felmérje, mi nem Harleyval vagyunk, majd szigorú arccal szugerálta a sorompót, amíg az fel nem nyílt. Még egy biccentésre sem telt neki. Bzzek ha egy Harley állt volna mellé...

Azóta tudjuk, hogy vele nem vagyunk egyformák, hiába van jó motorja. Bekerült a többiek közé a legalsó polcra.

Ülök a monitort bámulva, mikor sokkal értelmesebb dologgal is tölthetném az időm. Szóval ülök a gép előtt, bambán nézem a galériákba feltöltött képeket, és megnyugszom.

Ülök a gép előtt és jószándékú tanácsomra, ötletemre nincs reag, nincs egy normális mondat, kezdem elveszíteni a fonalat. Mit rontottam el? Miért nem értik ezek az állítólag testvéreim miről beszélek? Ennyire szar lennék? És ekkor megcsörren a telefonom. Vonal másik végén barát hangja csendül, akivel több, mint 10 éve sodort össze a szél. "Hiányoztatok a tegnapi buliból. Mikor találkozunk?"

Miközben beszélünk, párom telefonja is cseng. Másik, még régebbi barát:  "Mi van veletek, el vagytok tűnve? Baj van?" És hirtelen világos lesz minden. A lelkem, a kedvem, az érzés szavakká formálódik. Ők, akikkel félszavakból értjük egymást, mert kísértetiesen hasonlók vagyunk. Ők, akik nem ülnek monitorok előtt, mert tudják a hozzánk hasonlók már évekkel korábban eltűntek onnan, vagy sosem ültek elé. Ők, a hozzám hasonlatosak, a barátaim, azok az arcok, akik egykor ezt a kört jellemezték. Valamikor, egy messzi-messzi galaxisban mikor motoros értette a motorost, és nem kellett mindent ezerszer átrágni, megmagyarázni.

Nézem a galériákat.

Embereket látok, korombelieket, vagy még idősebbeket, akiken idegenül fest a frissen vásárolt motoros ruha, akik kísértetiesen hasonlítanak azokra a polgárokra, kik húsz éve leköptek a motoron, leribancoztak és egyenruhájukban ütöttek a sötét sikátorban.

Embereket látok, ifjakat, akikkel állítólag egy nyelvet beszélünk, bár ebben már nem vagyok biztos, mert nem értek újmagyarul, felszínes hanyagul.

Ők mindannyian felvonulnak és a nép ujjongva ünnepli őket. Hiszik, hogy egy misztikus kis körhöz tartoznak.

Én pedig nem találom velük a közös hangot.

Már nem is keresem. Mert nincs mit.