Egyek vagyunk. Egyek vagyunk?!
Ülök a monitort bámulva, mikor sokkal értelmesebb dologgal is tölthetném az időm. Szóval ülök a gép előtt, bambán nézem a galériákba feltöltött képeket, és megnyugszom.
Nem, nem bennem van a hiba. Sőt, a képeken szereplőkben sem.
Senki nem tehet róla, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennünk. Hogy gondolataink és saját magunk választotta, hozott értékrendünk, ízlésünk sosem lesz egyforma. Az azonosság mindössze az, hogy -alapesetben- mindannyiunknak van motorja.
Böngészem a különböző közösségi portálokat, fórumokat. Mindenhol nagyon gyorsan én leszek a persona non grata, az ismeretlenül, a személyes találkozás nélkül meg és elítélt. Ettől kicsit elbizonytalanodom. Olykor nem is kicsit. Nem, nem tudok keblemre ölelni valakit, és nem lesz senki két mondat után a barátom, csak azért mert motortulajdonos. Ahhoz több kell. Jóval több, ami az esetek zömében hiányzik azokból, akik a másik monitor előtt ülnek.
Már nem hiszem, hogy valójában az elcsépelt és oly sokszor használt szabadság fogalma hajt a motorosok közé rengeteg embert. Más, teljesen más.
Mai, elembertelenedett, önmegvalósító és individuális világunkban ugyanarra az ősi dologra vágyunk. Közösségre. Egy olyan közösségre, amelyik befogad, ahol otthonra lelsz.
Még él a mítosz, miszerint a motorosok összetartóak, szolidárisak és jó emberek. Sokan emiatt a mítosz, és a valahová tartozás vágya miatt kezdenek el motorozni. Igen ám (és itt most nem fogok statisztikai adatokat írni), de az a kicsinyke szubkultúra mára hatalmas tömeggé duzzadt. Az a szubkultúra, ami egykor a hasonló gondolkodásúakat hozta össze, és ezért nem is volt soha kérdés hogy miért lóg X velünk, hiszen nincs motorja. Csak. Mert közénk tartozik. Mert együtt járunk blues kocsmába, mert együtt szállunk szembe a mindennapi fojtogató hülyeségekkel, a fennálló „renddel”, mert egyet gondolunk.
Mára ez a szubkultúra hatalmas tömeggé nőtte magát, ezáltal éppen azt a varázsát veszítette el, ami egykor odavonzotta áldozatait.
Ahogy autóval közlekedve sem azonos velem az előttem benzinspórolásból negyvennel baktató telekjárós, a 110-nél állva hagyó nagy fekete autós, de még az azonos típusú, ugyanolyan förmedvény színű autóstársammal sincs bennünk semmi közös, aminek okán egy pohár bor mellett elbeszélgethetnénk.
Ülök a gép előtt és jószándékú tanácsomra, ötletemre nincs reag, nincs egy normális mondat, kezdem elveszíteni a fonalat. Mit rontottam el? Miért nem értik ezek az állítólag testvéreim miről beszélek? Ennyire szar lennék? És ekkor megcsörren a telefonom. Vonal másik végén barát hangja csendül, akivel több, mint 10 éve sodort össze a szél. "Hiányoztatok a tegnapi buliból. Mikor találkozunk?"
Miközben beszélünk, párom telefonja is cseng. Másik, még régebbi barát: "Mi van veletek, el vagytok tűnve? Baj van?" És hirtelen világos lesz minden. A lelkem, a kedvem, az érzés szavakká formálódik. Ők, akikkel félszavakból értjük egymást, mert kísértetiesen hasonlók vagyunk. Ők, akik nem ülnek monitorok előtt, mert tudják a hozzánk hasonlók már évekkel korábban eltűntek onnan, vagy sosem ültek elé. Ők, a hozzám hasonlatosak, a barátaim, azok az arcok, akik egykor ezt a kört jellemezték. Valamikor, egy messzi-messzi galaxisban mikor motoros értette a motorost, és nem kellett mindent ezerszer átrágni, megmagyarázni.
Nézem a galériákat.
Embereket látok, korombelieket, vagy még idősebbeket, akiken idegenül fest a frissen vásárolt motoros ruha, akik kísértetiesen hasonlítanak azokra a polgárokra, kik húsz éve leköptek a motoron, leribancoztak és egyenruhájukban ütöttek a sötét sikátorban.
Embereket látok, ifjakat, akikkel állítólag egy nyelvet beszélünk, bár ebben már nem vagyok biztos, mert nem értek újmagyarul, felszínes hanyagul.
Ők mindannyian felvonulnak és a nép ujjongva ünnepli őket. Hiszik, hogy egy misztikus kis körhöz tartoznak.
Én pedig nem találom velük a közös hangot.
Már nem is keresem. Mert nincs mit.
