Volt ma egy találkám üzleti ügyből kifolyólag. Én Kispesten, az illető Csepelen volt. Gondoltam, mivel mindkettőnk érdeke, hogy találkozzunk, összefuthatnánk félúton, hiszen nekem még onnan Óbudára kellett mennem.

Ő a Lurdy házat javasolta, de szerintem az mindkettőnknek kerülő lett volna, én Erzsébetet mondtam: gyere át a Gubacsi hídon, és a másik oldalán találkozunk. A válasz: "én arra nem szoktam menni".

Ezen ledöbbentem... majd kis hezitálás után úgy határoztam, jobban járok, ha átmegyek Csepelre... bár ha úgy vesszük, én meg arra "nem szoktam" menni, de azért időnként kivételt teszek. Ott a térkép a kocsiban, megnézem, aztán GO!

Egy órás csúszással útban Óbudára azon gondolkodtam, hogy milyen lenne az életem, ha arra soha nem mennék, amerre nem szoktam. Akkor valószínűleg még mindig Kőbányán laknék a nagymamámmal (ha még élne), és a Mádi utca-Kolozsvári utca útvonalon közlekednék... Még a gimnáziumba sem jutottam volna el, mert az már jópár utcával odébb van onnan. Arról nem is szólva, hogy sosem látnék más városokat vagy neadjisten más országot...

Milyen sivár lehet az élete annak, akik csak a járt úton közlekedik. Soha nem vágyik egy kis kalandra? Egy eltévedésre? Más tájakra, ahol más embereket láthat? Netán még beszélhet is velük?

Egyébként Csepelre menet bekeveredtem a Wekerle telepre... nagyon szép hely... a közepén felújítanak egy hatalmas teret. Igaz, hogy azokban az utcákban még sosem jártam, de biztos voltam benne, hogy bárhol is van a másik vége, valahogy mégiscsak eljutok majd Csepelre. Az üzlettárs meg pár percet várhat. Ő úgyis csak ül kényelmesen az irodájában, és nem akarja, hogy bármi izgalmas történjen vele.