Átlagos napnak indult az egész. Reggel felébredtem, megittam a kávémat, aztán cikket írtam. Délután találkoztam Shakti barátnémmal, akinek be kellett mennie a műhelybe. A párjával, Mike Tomival airbrush festők, fotósok és festőművészek. Amint beléptem a helyiségbe, rögtön a kis arcmászót láttam meg feltéve a falra. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ugyanis gyerekkori betegség nálam az Alien-mánia. Betéve tudom Ellen Ripley harcát a Halállal.

Nos, miután sikerült kizökkennem a kábulatból, megtudtam, hogy Tomi szintén nagy rajongó. Az arcmászó makettet is ő készítette. Már akkor megfordult a fejemben, hogy de jó lenne fotózkodni a kicsikével…

Teltek-múltak a napok, egyszer szóba került ez a dolog Shaktival. Na, innentől nem volt megállás: beindult a fantáziánk. Shaktinak a fotós, nekem pedig az írói. Kitaláltuk, hogy az arcmászó a motoron fog megtámadni, sisakban, ezt fogjuk imitálni. Tominak van egy kis mellkasrobbantó makettje is, de valami folyadékban „úszkál”, és azt inkább nem akartuk kiszedni. Mi erre a megoldás? Fehér póló, piros airbrush festék a mellkasomhoz – mintha éppen ki akarna törni a kis szörnyszülött a testemből.

Végre eljött a várva várt nap: a fotózás. Elkészítettük a kellékeket, lemostuk a már poros arcmászót, a festéket a pólóra öntöttük, és vártuk, hogy megszáradjon. Addig is, Tomi kitolta a műhely elé a motorját, mert ott jobbak voltak a fények.

Rájöttem, hogy nem lennék jó színésznő, mert nem tudok hitelesen félni. De ebben a folyamatos röhögési inger is közrejátszhatott. Shakti kattintgatott, én rettegtem, az arcmászó fojtogatott, és a hosszú ujjakra emlékeztető lábait a sisakomra tette. Őrült egy jelenet volt. Shakti elkezdett fázni, és beszaladt a kabátjáért. Én ott maradtam a motoron ülve kettesben az Idegennel. Természetesen, ekkor jött be a telepre egy autó, és amúgy nem néztek hülyének egyáltalán…

A póló is megszáradt, úgy ahogy. Ezért csapott fel Shakti öltöztetőnek is, és rám adta a „véres” pólót. Na, ekkor már volt a motor előtt ülve meghalás, földön fetrengés, arcmászó vissza, odatéve mellém. Be is sötétedett, mire végeztünk.

Úgy izgultunk, hogy milyenek lettek a fotók, mint valami kis ovis gyerekek. Szegény Tomit alig hagytuk dolgozni, mert egyfolytában röhögcséltünk. De megérte, mert neki is tetszettek a fotók! Volt egy nagyon jó délutánunk, és nekem teljesült egy régi vágyam: az Alienes fotózás, és a cikk...