A Zorall zenekar évek óta járja az ország fegyházait, hogy egy kis újdonságot vigyenek a lakók monoton hétköznapjaiba. Mivel meghívták a sajtó képviselőit is a Kozma utcai intézménybe, hát fogtam magam, és jelentkeztem a sajtófelelősnél. Már előre küldtek tájékoztatót a szigorú beléptetési rendszerről, no meg arról, mit lehet bevinni a börtönbe, és mit nem.

Már amúgy is régen voltam Zorall koncerten, amit restellek, mert kedves ismerősök a zenekar tagjai. Gondoltam, ez a minimum, hogy a börtönbe is utánuk megyek!

Eljött az ominózus nap. A fegyház kapujában annak rendje és módja szerint becsengettem, mire az őr beengedett. Elkérték a személyi igazolványomat, aminek a számát előzetesen le kellett adni, és a telefont, valamint a szúrásra alkalmas eszközöket kipakoltatták a táskámból, majd egy szekrénykébe tetették velem. (A kulcs nálam maradhatott.) Kérdésemre, miszerint a toll – az újságíró elengedhetetlen kelléke – szúrásra alkalmas eszköznek minősül-e, vigyorgott a portán az őr… Magamnál tarthattam a pennát!

A sajtós hölgy, akivel a kapcsolatot tartottam e-mailben, ott várt az ajtó túloldalán. A fémérzékelő kapun túljutva, elindultunk a fegyház ebédlőjébe, mert ott tartották a koncertet.

Mire odaértünk, már a széksorokban ülve várakoztak a fegyencek. Mindenütt őrök álltak, akik a rendre figyeltek. Ami meg is volt! Rajtam kívül még egy idősebb hölgy, és tőlem fiatalabb, két kis csaj volt a média képviseletében. A többiek a férfi nemet erősítették.

Amikor beléptem a terembe, a lobogó szőke hajammal, már azt kívántam, bárcsak lehetnék láthatatlan, vagy minimum egy csadort adjon valaki. Féltem, hogy majd beszólogatnak a rabok, de szerencsére ez nem történt/történhetett meg, mert volt tekintélye az őröknek…

Örömmel nyugtáztam, hogy már ott van az együttes is. Éppen a színpad mellett beszélgettek. Gyorsan odamentem hozzájuk, mint mentsvárakhoz. Miközben beszélgettünk, azért Pöpi megnyugtatott, hogy gondoljak bele, a táncos lányoknak, Dórinak, Briginek és Icukának milyen érzés lehetett itt táncolni. Igaza volt, mert ebbe belegondolva, egy rossz szavam sem lehet! Én legalább az oldalt lévő oszlopok között bujkálhattam, és onnan fotózgattam. Mégis, állandóan néztek az oszlop mögé, ahol álltam.

A férfi kollégák az első ülő sor elé guggoltak simán, és onnan fényképeztek. Megfordult a fejemben, hogy onnan tényleg jó szögből lehet fotózni, de rögtön elvetettem a dolgot. Nincs az az isten, hogy én leguggoljak! Bár, végig kabátban voltam, hogy legalább ne nézzék a seggemet végig, de még így sem vállaltam be a guggolva fotózást.

A legkellemetlenebb helyzet – finoman szólva – az volt, amikor a „Minden nő azt szereti, hogy ha dugják” kezdetű nótát játszotta a Zorall. Szasza kedvesen meg is jegyezte, hogy „Lányok, ez nektek szól, nem kell pironkodni, úgyis tudunk rólatok mindent...” Hát, az egy dolog, más esetben nem is pironkodtam volna annyira! De jelen helyzetben, még jobban próbáltam az oszlopba fúrni magam. Úgy érzem, a helyi transzvesztiták igazán kelendőek voltak a koncert utáni napokban… hetekben…