Alsóörs. XII. Harley-Davidson Open Road Fest. Rózsaszín sátor, mely nappal arra hivatott, hogy a CsaM-os cuccokat árusítsuk benne. Plusz, hogy megvédjen a napfénytől, legalábbis engem.

Napközben, erőteljesen követve az árnyékokat, állandóan változtattam a székem helyét a sátorban, hogy még véletlenül se süsse a nap a hulla fehér bőrömet. Ez többé-kevésbé sikerült is!

Ám jött az éjszaka! Ekkor a pink bungaló átalakult valami egészen mássá: az éjjeli tanyámmá. Mivel hozzá vagyok szokva a motoros találkozókon való, sátorban alváshoz, halálos nyugalommal gondoltam az alvásra. Na, de itt, ahol három különböző színpadon dübörögtek a homlokegyenest eltérő stílusú nóták, plusz néha-néha, körülbelül tízpercenként elszáguldott egy motor a sátor előtt, hát…

Még az volt a szerencse, hogy Toncsitól kaptam füldugót, aminek nagyon megörültem! Leterítettem a matracot a földre, és hagytam, hogy felszívja magát levegővel. Azután bevackoltam magam a hálózsákba, persze füldugóstól. Lehunytam a szemeimet, hogy álomba szenderüljek.

Két perc múlva rájöttem, hogy valami mégsem stimmel. Éreztem, ahogyan dübörög alattam a föld a már azonosíthatatlanná vált zenei kavalkád basszusaitól. A füldugó tompította ugyan a zajt, és egészen távolinak tetszett a zűrzavar, de nem volt meg a kriptákban szokásos csend. Próbáltam kizárni a külvilágot, hogy ne arra összpontosítsak, mi van kinn, hanem arra, mi van benn. Mármint a fejemben. Hát, az sem volt jobb választás…

Aztán még valami tudatosult bennem: túlságosan világos van. Már ahhoz képest, ahogyan az alvási szokásaim megkívánják: koporsószerű sötétség. Szeretem érezni, ahogyan fekete lepelként rám telepszik a vaksötét. Ennek érdekében, muszáj voltam tenni valamit. Ugyanis, hiába szorítottam le a szemhéjaimat, akkor is zavart a tudat.

Kikászálódtam a hálózsákból, és magam köré építettem a dobozokat, táskákat… Azután ráterítettem a pokrócot, hogy pontosan felettem legyen, és pótolja a hiányzó sötétséget. Bevált!

Ismét beburkolóztam a hálózsákba, és lehunytam a szemeimet. Ismételten próbáltam kizárni a zajsűrűséget, és a fejemben lévő kavarra koncentrálni – a kisebbik rosszat választva…

Nem voltam álmos! Na, ez a felismerés már sokkhatásként ért. Nem hiszem el! Ezután következett a vesszőfutás az idővel. Komótosan haladt előre, mintha direkt csinálná. Egy óra… Aztán kettő, három, négy… Ó, hirtelen csend… Hú, gondoltam, gyorsan kell aludni!

Két órahossza múlva, hajnali hatkor újra rázendítettek. De hogy minek, azt nem fogom megérteni!

Talán elszenderedtem negyed órákra, de fél 9 körül nem bírtam tovább, és felkeltem. Irány zuhanyozni, meginni a reggeli kávét, aztán nyitás. Azt gondoltam, nem fogom kibírni a napot, mert kész zombi leszek a kialvatlanságtól. De végül is, nem volt vészes a dolog!

Tök jó napnak néztünk elébe, és gyorsan elszaladt az idő. Már előre rettegtem az éjszakától. Megint tortúra lesz az alváspróbálkozásom… Persze, ez sem így történt! Immár, rutinos CsaM sátorban alvóként, gyorsan összeeszkábáltam a fekhelyemet, és amint letettem a fejem, már el is aludtam. Úgy látszik, megtette a hatását az előző éjjeli kínlódás…