Motorokról, motorozásról motorozó nőként

Rózsaszín motoros

2011\08\17 NaNa 1 komment

Magányos vagy magánzó?

Hétvégi túránk alkalmával mefigyeltem, hogy nagyon sok az utakon a magányos motoros. Elgondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka... Ritkán szoktam egyedül motorozni, akkor is leginkább a városban, vagy annak környékén. Ha hosszabb útra, vagy kifejezetten túrázni indulok, sokkal jobb, ha vannak társak.

Az egyik ok, hogy az ördög sosem alszik. Ha nem vagyok egyedül, nem történhet olyan, mint azzal a motorossal, aki ősszel egyedül indult motorozni a Mátrába, és tavasszal találták meg a holtestét egy árokban.

Persze ennél sokkal fontosabb szempont, hogy túrázás közben sok impulzus éri az embert, és az élményeket jó megosztani másokkal.

Azért, ha nagyon megerőltetném magam, ki tudnék találni okokat, amiért egyedül is jó motorozni... de sokkal egyszerűbb lene, ha egy ilyen "magányos farkas" felsorolná azokat.

Hasonmások és hagymásbab

Lévén egy Bud Spencer fanatikus felesége és napi szintű internet használó, néhány éve már figyelemmel követem a Magyarországi Bud Spencer és Terence Hill rajongók honlapját. A filmjeikkel és életükkel kapcsolatos hasznos információk mellett rendszeresen olvastam a találkozóikról és nézegettem a képeiket.

Talán tavaly következett be a fordulópont, amikor az uram közölte, hogy el kellene menni egy ilyen találkozóra és megnézni, hogy mennyire nem normálisak az olasz vígjátékok rajongói.

Idén jött el ez az időpont. Talán kellett hozzá az is, hogy a csapadékos időjárás miatt nem nagyon volt kedvünk motorozni, viszont a SpencerHill.hu-n azt írták, hogy nagy rendezvénysátor van a helyszínen, úgyhogy az eső nem probléma, mindenképp megtartják a programokat.

Egy pénteki Eger környéki buli után szombaton délután értünk le hármasban, kocsival, a férjem egyik "szintén zenész" barátjával Gárdonyba. Én csupán mint krónikás jegyeztem magam az eseményen, bár azért némi alapképzettségem már nekem is van: egyszer, pár éve párom büszkeségére egészen jó eredménnyel, töltöttem ki egy bádszpenszeres kvízt az iwiwen.

Épp az óriási serpenyőben készült hagymás bab elfogyasztásánál tartottak a résztvevők, amiből a mi fiaink is kivették a részüket. Én nem eszem húst, és mivel ez a kutyulmány inkább csilis babhoz hasonlított sok-sok darált hússal, inkább ettem egy nem túl szimpatikus kinézetű lángost a büfében.

Ezután jöttek a játékok: talicskában tolták egymást a párok, majd a feleségcipelő verseny következett. Szerencsére mindeközben egyáltalán nem esett az eső, de mivel strandolásra alkalmatlan volt még a hőmérséklet, kicsit lájtos volt a program a sörpadoknál üldögélve.

A legjobban talán mindenki a Bud Spencer hasonmásversenyt várta. Amikor a nevezők felsorakoztak a közönség előtt, már látni lehetett, hogy ez a program alkalmas lesz a nyugalom megzavarására. A Bud Spencerek és Terence Hillek leginkább csak méretben és öltözékben emlékeztettek a nagy emberre, azért így is nagy sikert arattak.

A legnagyobb ováció azt az előadást követte, amelyik egy komplett, filmből vett jelenetet játszott el a közönségnek. A nézők meg persze fetrengtek - én főleg azon, hogy Anulu szó szerint idézte a filmből a szövegét, amit nem lehetett egyszerű betanulni.

Este nyolctól a színpadon a SpencerHill Magic Band játszotta a filmzenéket olyan élvezetesen, hogy a buli végére talán majd' mindenkinek sikerült elfelejtenie, hogy sajnos ezúttal a telefonbeszélgetés nem jött össze a nagymesterrel, az idén 82 éves Carlo Pedersolival, azaz Bud Spencerrel.

Kiöregedtük a feszkóból?

Délen van valami a levegőben, amitől az ember kisimul, megnyugszik, egyszerűen olyan érzése lesz, hogy minden rendben van. Már évek óta ez van velem, de az elmúlt hétvége megint bebizonyította, hogy nem csak én vagyok ezzel így.

Az Aranyhorda bulijai évek óta a legjobbak az egész szezonban. Nincs tömeg, nincsenek colorosok, nincs feszkó, nincs belépő, csak szép környezet, régi ismerősök, egyetlen büfé és a falu egymedencés strandja.

Ide az emberek nem azért jönnek, hogy feszengjenek a bőrruhában, és hogy fel-alá motorozzanak a többieket zavarva, hanem hogy találkozzanak a barátokkal, beszélgessenek, és együtt mulassanak. Valójában minden motoros találkozónak erről kellene szólnia.

Már évek óta fix ez az időpont. Kisszékelybe menni kell, mert ott mindig jó. Ha megkérdezik, mitől jó, nem nagyon tudok elmondani semmi különöset. Szép ez a táj, kedvesek az emberek, nyugodtak, és aki ide jön, megnyugszik, és nem akar semmi mást, csak azt, ami itt van.

Az idei buli még jobb volt, mint az eddigiek. Talán a telihold tehetett róla, vagy csak egyszerűen az egész társaság ráhangolódott a közös hullámhosszra... a szombati buli semmihez sem volt fogható. Évek óta nem történt olyan, hogy fiúk-lányok, egyedülállók és házasok helyiek és gyüttmentek együtt mulattak, táncoltak és énekeltek kifulladásig. Így. Vagy lehet, hogy volt, csak eddig én kimaradtam...

Mert igazából így visszaolvasva csak azt mondhatom, hogy "miért, mindenhol ez van", pedig ez nem igaz. Ezt csak azt tudja, aki ott volt. Aki végigtáncolta és énekelte az éjszakát, és még hétfőn is a Hairt hallgatta a munkahelyén.

És az, aki akkor, amikor a többiek elmesélték, hogy a másik buli milyen jó volt, ami eleinte dilemmát okozott (ide menjünk vagy inkább oda?), a végén csak ennyit mond: De jó, hogy nem oda mentünk! Milyen jó, hogy ez a hétvége lezajlott fölösleges feszkó nélkül, és helyette csak a felhőtlen szórakozás maradt.

2011\06\22 NaNa 1 komment

Mizu Alsóörsön?

Kíváncsian vártam a napot. Már napok óta nem tudtam aludni. A fejemben egyetlen ritmus nyomta el az összes többit: "Kicsi lány, ó szia, helló! Álljunk össze, mint két kicsi legó!"

A többiek természetesen konstatálták, hogy nem vagyok normális. Mások ki voltak akadva, hogy egy "motoros találkozón" ilyen szemét zenéket adnak. Én meg csak vártam a vasárnapot, hogy végre élőben láthassam Fluor Tomit. 

Természetesen folyamatosan gyártottam az elméleteket, hogy mitől lett ilyen hirtelen ennyire sikeres ez a szám, és meghallgattam mindazokat, akik szerint ez egy kulturális szenny, amit Fekete Pákóhoz hasonlóan nem szabadna leadni a rádiókban, sem a tévében.

A ritmus azonban kiölhetetlenül beleeszi magát az agyadba. Észre sem veszed és már megint mizuzol. Hátnem ez az igazi sláger ismérve?

Elképzeltem, ahogy vasárnap tizenéves lányok tömkelege hömpölyög majd be a Harley-Davidson fesztivál családi napjának utolsó koncertjére a belépő töredékéért és egymást eltaposva harcolnak majd Fluor Tomi aláírásáért. Az előadót olyan huszonévesnek nézem, tehát valószínűleg a tinilányok epekednek a kegyeiért - gondoltam én. 

A meglepetés vasárnap este ért. Nyolc órakor, pár perccel a koncert kezdése előtt már hangos visítás hallatszott a koncertsátor felől, hát én is elindultam a hang irányába. Meglepetten tapasztaltam, hogy a közönségben 5-7 éves kislányok tapsolnak rózsaszín ruhácskáikban, mellettük a szülők... illetve akinek szerencséje volt, apukája nyakából nézhette a rövid haknit.

Nagyjából négy szám hangzott el, abból kettő a Mizu volt. Fluor nagyon kedélyesen konferálta fel a számokat, majd a két aprócska táncoslányt is. Ők sem lehettek idősebbek 6 évesnél. A közönség pedig együtt énekelte vele az összes számot.

Úgy tűnt, a kicsi lányok a szövegből nem értenek túl sokat. A legó mindegyiküknek megragadta a fantáziáját, hiszen otthon nekik is a Barbi baba meg a Legó a kedvenc játékuk. A szöveg egyébként pont olyan ritmusos, mint bármelyik gyerekvers, amit akár ezerszer is elmondanak a kicsik hazafele az oviból, a ritmusra pedig jól lehet lötyögni a tévé vagy a rádió előtt.

Nekem bejön ez a szitu. Nem állítom, hogy egy Weöres Sándor, vagy egy Benedek Elek, de ha Fluor Tomi videóját kilenc millióan megnézték a jutubon, akkor ez a srác tud valamit. És ráadásul a Lájkok sem olyan szerények Fluor Tomi Facebook oldalán, mint ahogy azt az Irigy Hónaljmirigy gondolja.

Alvás a CsaM sátorban

Alsóörs. XII. Harley-Davidson Open Road Fest. Rózsaszín sátor, mely nappal arra hivatott, hogy a CsaM-os cuccokat árusítsuk benne. Plusz, hogy megvédjen a napfénytől, legalábbis engem.

Napközben, erőteljesen követve az árnyékokat, állandóan változtattam a székem helyét a sátorban, hogy még véletlenül se süsse a nap a hulla fehér bőrömet. Ez többé-kevésbé sikerült is!

Ám jött az éjszaka! Ekkor a pink bungaló átalakult valami egészen mássá: az éjjeli tanyámmá. Mivel hozzá vagyok szokva a motoros találkozókon való, sátorban alváshoz, halálos nyugalommal gondoltam az alvásra. Na, de itt, ahol három különböző színpadon dübörögtek a homlokegyenest eltérő stílusú nóták, plusz néha-néha, körülbelül tízpercenként elszáguldott egy motor a sátor előtt, hát…

Még az volt a szerencse, hogy Toncsitól kaptam füldugót, aminek nagyon megörültem! Leterítettem a matracot a földre, és hagytam, hogy felszívja magát levegővel. Azután bevackoltam magam a hálózsákba, persze füldugóstól. Lehunytam a szemeimet, hogy álomba szenderüljek.

Két perc múlva rájöttem, hogy valami mégsem stimmel. Éreztem, ahogyan dübörög alattam a föld a már azonosíthatatlanná vált zenei kavalkád basszusaitól. A füldugó tompította ugyan a zajt, és egészen távolinak tetszett a zűrzavar, de nem volt meg a kriptákban szokásos csend. Próbáltam kizárni a külvilágot, hogy ne arra összpontosítsak, mi van kinn, hanem arra, mi van benn. Mármint a fejemben. Hát, az sem volt jobb választás…

Aztán még valami tudatosult bennem: túlságosan világos van. Már ahhoz képest, ahogyan az alvási szokásaim megkívánják: koporsószerű sötétség. Szeretem érezni, ahogyan fekete lepelként rám telepszik a vaksötét. Ennek érdekében, muszáj voltam tenni valamit. Ugyanis, hiába szorítottam le a szemhéjaimat, akkor is zavart a tudat.

Kikászálódtam a hálózsákból, és magam köré építettem a dobozokat, táskákat… Azután ráterítettem a pokrócot, hogy pontosan felettem legyen, és pótolja a hiányzó sötétséget. Bevált!

Ismét beburkolóztam a hálózsákba, és lehunytam a szemeimet. Ismételten próbáltam kizárni a zajsűrűséget, és a fejemben lévő kavarra koncentrálni – a kisebbik rosszat választva…

Nem voltam álmos! Na, ez a felismerés már sokkhatásként ért. Nem hiszem el! Ezután következett a vesszőfutás az idővel. Komótosan haladt előre, mintha direkt csinálná. Egy óra… Aztán kettő, három, négy… Ó, hirtelen csend… Hú, gondoltam, gyorsan kell aludni!

Két órahossza múlva, hajnali hatkor újra rázendítettek. De hogy minek, azt nem fogom megérteni!

Talán elszenderedtem negyed órákra, de fél 9 körül nem bírtam tovább, és felkeltem. Irány zuhanyozni, meginni a reggeli kávét, aztán nyitás. Azt gondoltam, nem fogom kibírni a napot, mert kész zombi leszek a kialvatlanságtól. De végül is, nem volt vészes a dolog!

Tök jó napnak néztünk elébe, és gyorsan elszaladt az idő. Már előre rettegtem az éjszakától. Megint tortúra lesz az alváspróbálkozásom… Persze, ez sem így történt! Immár, rutinos CsaM sátorban alvóként, gyorsan összeeszkábáltam a fekhelyemet, és amint letettem a fejem, már el is aludtam. Úgy látszik, megtette a hatását az előző éjjeli kínlódás…

2011\06\06 NaNa 6 komment

Harley Fesztiválra Harleyval

Az elmúlt tíz évben nem jártam Alsóörsön, tehát idén jubilálok, ezért elmegyek. Igazából egy 2001-es cikkem miatt lettem nem kívánatos személy. Azt a cikket már nem találom az interneten. Sok víz lefolyt már azóta a Dunán.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Akik jártak mostanában, illetve a közeli években, azt rebesgetik, hogy Harley-t alig látni, már-már csak elvétve. Na akkor majd most szaporítom a számukat. Igaz, mivel nem csak a szórakozásról szól majd ez a hét, úgy néz ki, a motort nem lábon viszem, hanem busszal, de lehet, hogy tréleren... Ha így lesz, fényképet mindenképp készítek erről az eseményről, csak hogy a jólértesülteknek igazuk legyen.

Szerdán reggel indulunk, bár kicsit később, mint a Class FM. Ha tehetitek, látogassatok meg! A kürtőskalácsos mellett egy nagyon rózsaszín sátrat keressetek!

 

Ki lesz ott? 

2011\05\24 NaNa 1 komment

Rövidnadrág, tangapapucs, krómsisak

Egyik napról a másikra kánikula lett, és a kedvelt motoros helyek környékét kisebb-nagyobb motoros társaságok lepték el. A cukrászdák, éttermek, csárdák előtt pedig mindenfelé motorok sorakoznak. Jó ez így. Szívet melengető látvány.

Vannak azonban olyanok is, akik vélhetően nem azért motoroznak, hogy együtt legyenek a haverokkal, hogy szép helyeket látogassanak meg, és ott aztán átbeszéljék az út közben látottakat. Hogy bármerre mennek, új emberekkel, más motorosokkal ismerkedjenek meg, vagy régi ismerősökkel találkozzanak.

Egyesek megelégszenek azzal, ha szűk környezetükben okozhatnak feltűnést. Nem kell messzire menni, főleg nem gyorsan, ellenben annál hangosabban és jó látványosan. Ehhez a stílushoz praktikus, ha a motoron jó sok a króm, esetleg van rajta valami zászló hátul, hangos a kipufogó, elöl pedig hatalmas plexi véd a bogaraktól és a széltől, ráadásul rengeteg hely van rajta a különböző matricáknak.

Az ilyen motorosok leggyakoribb előfordulási helye a népszerű nyaralóhelyek környéke, ahol esetenként a hátsó ülésen elhelyezett, dekoratívnak vélt, lenge öltözetű hölggyel kiegészítve gurulnak fel-alá alapjáraton... rövidnadrágban, tangapapucsban és krómsisakban.

Elhavazódva tavasszal

Most vettem észre, hogy már két hete nem volt időm írni. Nem véletlen. Itt a tavasz, és ilyenkor beindul a motoros szezon, rengeteg a program amiről írni kell, meg amit szervezni kell...

Most főleg a szervezés viszi el az időm nagy részét, ugyanis már csak egy hét van hátra az 5. Nemzetközi Női Motoros Napig, amire ütős programot szeretnék rittyenteni a csajoknak.

Most úgy néz ki, hogy lesz délelőtt 9-16-ig egy vezetéstechnikai tréning a Hungaroringen, amit a Pest Megyei Baleset-megelőzési Bizottság szervez nekünk. Szerencsére Helga, a bizottság vezetője szintén motorozik, szóval nagyon szívén viseli az ügyünket. Múlthétvégén együtt gyakoroltunk a pályán.

Délután 16 órakörül kezdenek a többiek gyülekezni az Andretti Pizzéria előtt a Váci úton, és ott várjuk majd együtt az indulást a felvonulásra.

A felvezető rendőrök között ott lesznek a motoros rendőrcsajok is, akik tavaly, és ha jól tudom, van új lány is köztük. Már ezért érdemes eljönni,mert nagyon keményen nyomták a biztosításunkat már tavaly is. És fagyi evésben is nagyok.

A Hősök terén fotózkodunk, és lesz egy meglepetés tánc - mondjuk még nekem is meglepetés, hogy fogom megtanulni a koreográfiát az utolsó pillanatban, de ha az egyetemet sikerült elvégeznem ezzel a módszerrel, akkor most is menni fog. Aztán gyertyát gyújtunk a motorbalesetben elhunyt társaink emlékére, amit egy tűzoltósági daruról le is fotózunk majd. szuper lesz.

Néhányan terveznek egy afterpartit a Pilisben, a többiek meg az Andrettiben karaokeezhatnak - bár addigra már mindenki hulla fáradt lesz, legalábbis tavaly nyolc körül már csak egy leány volt talpon az Andrettiben, és az - nem dicsekvésképpen - én voltam.

Szóval ezekkel vagyok elfoglalva mostanság. Rendőrségi engedély, fotós, szponzorok...

Ennél már csak az lenne még szebb, ha jönne a hír, hogy a vidéki nagyvárosokban is szervezkednek a motoros csajok. Nekem az sajnos már nem fért bele az időmbe.


(A fenti logóra kattintva letölthetitek nagyban a képet, és kinyomtatva népszerűsíthetitek a rendezvényt. A motorra ragasztva pedig tök jól fog kinézni jövő hét pénteken a felvonuláson!)

De mikor, ha nem most?

OK, értem én, hogy válság van, és senki nem vásárol, de mi van akkor, ha mégiscsak szeretnék vásárolni, de azért nem tudok, mert nincs mit? 

Mert pl. a motoromat most a szezon elején szeretném felkészíteni, hogy a nyár közepén ne szerelgetéssel menjen az idő. És mielőtt végleges átalakítások felől döntenék, azért kipróbálnám optimális körülmények között. Teszem azt szezon elején raknék rá egy új gumit. Vagy kettőt.

Nem azért, mert nagyzolni akarok, vagy túl sok fölösleges pénzem van, hanem mert a 2006-os gumi szerintem elég régi. Ráadásul a nagyokosok szerint az amerikai piacra olyan kemény gumikat gyártanak, hogy 40 fokban lehet vele kényelmesen (és biztonságosan) motorozni. Itt meg jobb esetben nincs negyven fok.

Szóval kétheti motorgumi keresgélés után tegnap találtam egy gumist, aki nem "talán két hét múlvára" ígérte a gumit. Ma leszereltük mindkét kereket és elvittük a gumishoz - mert egyébként most van a legnagyobb őrület, mindenki most cserélteti a téli gumit, és a gumis nem ér rá szerelgetni. 

Ott persze kiderült, hogy a megrendelt helyett tömlőset küldtek, és azt nem lehet felszerelni, másmilyen pedig nincs. Sehol. Talán két hét múlva, de azt sem ígérik. Helyette viszont van ugyanolyan, mint amit le szeretnék cserélni. De hülye azért nem vagyok, hogy közel hetvenezer forintért felrakassak egy (két) ugyanolyat.

Szóval visszarakjuk a régit. Végül is olyan kemény, hogy szinte újnak látszik. Legfeljebb ebben a szezonban csak kanyarodva motorozok, mert a gumis szerint csak a közepe van elkopva egy kicsit.

 

2011\03\28 NaNa 1 komment

Rettenthetetlen, mégis nőies

A Második világháború idején készült az a dokumentumfilm, amelyben azt mutatják be, ahogy az angol tűzoltónőket képzik ki motorkerékpár vezetésre. A csinos hölgyek a legkeményebb akadályokat is könnyedén veszik, bár a terepen azt is megtanulják, hogy hogyan kell helyesen elesni.

Ahogy azt a hasonló hírekből megszokhattuk, a hangsúly mindig azon van, hogy a nők is képesek a férfiakhoz hasonlóan megoldani nehéz helyzeteket, de csodálattal tekintünk rájuk azért, amiért mindeközben képesek csinos, nőies nők maradni.

Az elmúlt héten a Csajok a motoron fórumán többen is megemlékeztek arról, hogy bár fiús kislányként kezdték motoros pályafutásukat, talán a motorozásnak is köze volt ahhoz, hogy mára teljes valójában meg tudják élni nőiességüket.

Úgy tűnik, a lista még nem teljes, kíváncsian várjuk a folytatást.

2011\03\09 NaNa 2 komment

A Harley-t mindig szerelni kell?

A kérdés komoly. Semmi esetre sem szeretnék olyan motort, amit folyton szerelni kell. Anno a Guzzit is azért vettem - többek között - mert már meguntam, hogy a házilag épített Honda Shadow-mat lépten-nyomon szerelni kellett.

Azért egy gyári gép mégis más. Eleve garanciális egy jó ideig, és hacsak az ember nem esik neki azonnal, hogy saját ízlése szerint átalakítsa, akkor valószínűleg nem sok baja lehet, amíg gyári állapotban van. Egyébként a Moto Guzzi be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

A Harley-val viszont nincs tapasztalatom egyelőre. Na jó, ismerősök motorjaival igen, de azok ugye az átépített, otthon faragott kategóriába tartoznak.

Ráadásul az évek alatt rájöttem, hogy az "igazi harleys" valójában egy súlyosan problémafüggő ember. Az élteti, hogy bebizonyítsa a világnak, hogy történjen bármi, legyen a világnak bármely végén is, ő csakazértis megoldja - lehetőleg egyedül az összes lehetséges műszaki problémát. Ezért mennek mindenhova hatalmas csomagokkal, oldaltáskával, hengertáskával, szerszámos villatáskával felszerelve, mert ezekben minden van a gumibelsőtől a hajtásszíjig.

Szóval az egyetlen tapasztalatom eddig a Harley-val egy toll, amit a tavaly nyári tesztmotorozáson kaptam ajándékba. Gyönyörű, grafit-szürke, fényes fémháza van, igényes - bár kicsit csúszós - és nagyon szépen ír. Az egyetlen problémája, hogy pár nappal a teszt után a belső rugója szétfeszítette a tollat, ami csak úgy repült keresztül a konyhában...

Rutinos harleys-feleségként az első megoldásnak a fekete szigetelőszalag tűnt, de a használat közben hamar kiderült, hogy ez nem működik, mivel a toll ki-be kapcsolása a váz csavarásával történik, és így fixre lett ragasztva. Végül a pillanatragasztó tűnt megfelelő megoldásnak. Így használható, de a nagy megterhelést, a sok írást nem nagyon bírja... megint kezd szétesni.

Azért amikor fontos papírokat kell aláírnia, mindig összeszedi magát valahogy, az meg kit zavar, hogy a köztes időben gyengélkedik egy kicsit. Így legalább mindig ad elfoglaltságot unatkozó gazdájának.

2011\02\21 NaNa 2 komment

Szerencsés szezonkezdet

Mondjuk már az is nagy szerencse, hogy új motorral kezdhetem az idei szezont. Az, ahogy hozzájutottam, már önmagában felér egy csodával.

Az egyetlen problémám csupán az időjárás... volt olyan év, amikor már februárban motoroztunk, sőt olyan is, hogy egész télen nem is kellett eltenni a járgányokat. Persze ha már tél, akkor legyen hó meg hideg, de azért most már elég belőle.

Szóval hétvégén úgy döntöttem, hogy a hideg ellenére is kipróbálom az új családtagot, és télikabátban megyek egy kört az utcában. Ahogy a képen is látszik, az első dolgom volt, hogy beleléptem egy jelentős méretű kutyagumiba - hiába, nagy öröm, ha az embernek kutyái vannak.

Ezek után valóban sikeres, sok-sok motorozással teli, száraz, és kellemesen meleg motoros szezonra számítok. Nem is lehet másképp, hiszen a lábtartót is összekentem kutyaszarral.

Segítséééég!

Szombaton este traumatikus élmény ért. Még most is a hatása alatt vagyok. Kellett pár nap, míg viszonylag lenyugodtam, bár még most is zaklatott vagyok, ha az emlékek feltörnek a lelkemben.

A püspökladányi Charlie motoros kocsmában halálos nyugalommal vártam a Borsodi sörömet, mint mindig. Már iszonyúan szenvedtem a szomjúságtól, és elképzeltem, hogy kedvenc italom hömpölyögve csúszik le a torkomon.

Amikor megláttam Edit barátnémat, amint felém tart két üveggel, megfagyott bennem az addig még oly sebesen rohanó vér. Már majdnem rárivalltam szegény Editre, hogy mi a fenét hoz, de aztán megláttam a „Borsodi” feliratot az üvegeken.

Megváltozott a dizájn???!!! De miééééééért?! Hogy tehették ezt?!

Nekem nem tetszik!!! Vissza akarom kapni a régit!!! Én, mint hű Borsodi sörrajongó, követelem, hogy tegyék vissza a régi címkét. Az olyan megnyugtatóan szépséges volt, és biztonságot nyújtott, amikor megláttam. Ez pedig olyan izééé…

Úgy érzem, hangot kell adnom a véleményemnek, mint ahogyan Al Bundy tette, amikor fel akarták emelni a söradót…

Címkék: sör címke borsodi
2011\01\20 NaNa 3 komment

Táncoslábú motoros lányok

Négy éve gyűröm magam, hogy össze kellene vágni valami videoklip-félét Delhusa Gjon Száguldás - Motoron című számára. Még 2006-ban énekelte fel Tóth Reni a Csajokamotoron.hu megbízásából a motorosokra átírt verziót.

Ez idő alatt annyi embertől kértem, hogy segítsen, és annyit vártam, hogy el is fogyott a türelmem. A múlt héten nekiültem, és autodidakta módon készítettem egy klipet, amit végre feltölthettem a YouTube csatornánkra. Nem egy profi film, sőt... de szerintem elsőre egész jó lett.

Aztán arra gondoltam, hogy szervezhetnénk egy videó pályázatot, hogy mindenki - akinek van kedve - készítse el a saját verzióját. Később majd szavazunk, és a legjobb kap valami szuper, csajokamotoronos ajándékot.

Most az jutott eszembe, hogy valami ilyesmi is lehetne a film:

Úgyis olyan sok a motoros csajok között a táncoslábú. Betanulnánk valami egyszerű koreográfiát, és valami nagyobb motoros rendezvényen egyszercsak elindulna a zene, és a tömegből kibontakoznának a táncoló motoros lányok.

2011\01\11 NaNa 2 komment

Kocsmai anekdoták

Az talán mindenkinek megvan, mikor bizonyos történetek szájról-szájra járnak egy-egy társaságon belül. Aztán vannak olyan történetek, amik a társaságon kívüre is eljutnak. Vannak azok a motoros történetek, akik mindenkinek az ismerősével megtörténtek, és nem is létezhet nélkülük motoros összejövetel.

Persze vannak ezeknek a történeteknek karizmatikus szereplői is: nekem ilyen pl. Színes Géza, akit úgy tűnik, minden ismerősöm ismer csak én nem. Na róla elmondhatjuk, hogy sokféleképpen járt ember... De személyesen is ismerek több ilyen legendás figurát.

Egyikük - Vatta Lajos - például olyan híres a kocsmai történetekben, hogy vele már az is előfordult, hogy neki kezdett el mesélni valaki egy szorit, aminek ő volt a főhőse. A mesélőjét, aki úgy adta elő, mintha a barátja lenne, viszont soha nem látta előtte. Valószínűleg az ő esetei már többször is megkerülték a földet...

Amikor a kezembe vettem a "6 ütemű motor" című könyvet, a bevezető után attól féltem, hogy ezeknek az elcsépelt, mindenki által ismert kalandoknak a gyűjteménye. Szerencsére nem így lett. Sőt, az egyik jelenetnél - mikor a főhős a bankban csúszkál a kövön - még a könnyem is kicsordult, úgy röhögtem.

Rövid kis írások hivatali várakozáshoz vagy békávézáshoz. Igazán viccesek. Azért a következő kiadás előtt mindenképpen lektoráltatni kéne valakivel.

2011\01\06 NaNa 4 komment

A hideg téli esték most vannak

A motoros üzletágban tavasszal, nagyjából márciusban kezdődik az őrület, ami egészen októberig tart. Azután következnek a karácsonyi ünnepek, és persze ilyenkor van az év végi nagy hajtás a munkahelyeken is. Ez alatt a nagyjából tíz hónap alatt minden kevésbé fontos feladatomat azzal odázom el, hogy "majd a hideg téli estéken", legyen az egy kilyukadt zokni, a motorom féke, a sportolás, vagy a hegyekben álló kiolvasatlan könyvek tömege.

Most, hogy leszedtem a karácsonyfát, rá kellett hogy jöjjek, a hideg téli esték - amire annyira vártam eddig - most jöttek el. És ha nem vigyázok, huss... el is múlnak észrevétlenül.

Szóval most kell összeszednem, hogy mik is a teendőim:

  • A Sons of Anarchyt végig kellene nézni, de olyankor, amikor az uram nincs itt, mert ő kijelentette, hogy nem akar keménykedős bikereket nézni. Nekem meg félig meló.
  • Van pár (10?) könyv, amit ki kellene olvasni... van közte motoros is, úgyhogy az is meló... de csak félig, mivel érdekel is.
  • Vannak magazinok, amik hónapról-hónapra megérkeznek, és becsomagolva állnak az íróasztalomon. Ha kiolvasni nem is, végig kellene őket lapozni.

Talán ezek a legfontosabbak. Ja, meg van egy pulóverre való fonal az ágyneműtartóban, amit három éve kaptam karácsonyra, hogy a hideg téli estéken jó meleg pulóvert tudjak belőle kötni...

Csajként a börtönben

A Zorall zenekar évek óta járja az ország fegyházait, hogy egy kis újdonságot vigyenek a lakók monoton hétköznapjaiba. Mivel meghívták a sajtó képviselőit is a Kozma utcai intézménybe, hát fogtam magam, és jelentkeztem a sajtófelelősnél. Már előre küldtek tájékoztatót a szigorú beléptetési rendszerről, no meg arról, mit lehet bevinni a börtönbe, és mit nem.

Már amúgy is régen voltam Zorall koncerten, amit restellek, mert kedves ismerősök a zenekar tagjai. Gondoltam, ez a minimum, hogy a börtönbe is utánuk megyek!

Eljött az ominózus nap. A fegyház kapujában annak rendje és módja szerint becsengettem, mire az őr beengedett. Elkérték a személyi igazolványomat, aminek a számát előzetesen le kellett adni, és a telefont, valamint a szúrásra alkalmas eszközöket kipakoltatták a táskámból, majd egy szekrénykébe tetették velem. (A kulcs nálam maradhatott.) Kérdésemre, miszerint a toll – az újságíró elengedhetetlen kelléke – szúrásra alkalmas eszköznek minősül-e, vigyorgott a portán az őr… Magamnál tarthattam a pennát!

A sajtós hölgy, akivel a kapcsolatot tartottam e-mailben, ott várt az ajtó túloldalán. A fémérzékelő kapun túljutva, elindultunk a fegyház ebédlőjébe, mert ott tartották a koncertet.

Mire odaértünk, már a széksorokban ülve várakoztak a fegyencek. Mindenütt őrök álltak, akik a rendre figyeltek. Ami meg is volt! Rajtam kívül még egy idősebb hölgy, és tőlem fiatalabb, két kis csaj volt a média képviseletében. A többiek a férfi nemet erősítették.

Amikor beléptem a terembe, a lobogó szőke hajammal, már azt kívántam, bárcsak lehetnék láthatatlan, vagy minimum egy csadort adjon valaki. Féltem, hogy majd beszólogatnak a rabok, de szerencsére ez nem történt/történhetett meg, mert volt tekintélye az őröknek…

Örömmel nyugtáztam, hogy már ott van az együttes is. Éppen a színpad mellett beszélgettek. Gyorsan odamentem hozzájuk, mint mentsvárakhoz. Miközben beszélgettünk, azért Pöpi megnyugtatott, hogy gondoljak bele, a táncos lányoknak, Dórinak, Briginek és Icukának milyen érzés lehetett itt táncolni. Igaza volt, mert ebbe belegondolva, egy rossz szavam sem lehet! Én legalább az oldalt lévő oszlopok között bujkálhattam, és onnan fotózgattam. Mégis, állandóan néztek az oszlop mögé, ahol álltam.

A férfi kollégák az első ülő sor elé guggoltak simán, és onnan fényképeztek. Megfordult a fejemben, hogy onnan tényleg jó szögből lehet fotózni, de rögtön elvetettem a dolgot. Nincs az az isten, hogy én leguggoljak! Bár, végig kabátban voltam, hogy legalább ne nézzék a seggemet végig, de még így sem vállaltam be a guggolva fotózást.

A legkellemetlenebb helyzet – finoman szólva – az volt, amikor a „Minden nő azt szereti, hogy ha dugják” kezdetű nótát játszotta a Zorall. Szasza kedvesen meg is jegyezte, hogy „Lányok, ez nektek szól, nem kell pironkodni, úgyis tudunk rólatok mindent...” Hát, az egy dolog, más esetben nem is pironkodtam volna annyira! De jelen helyzetben, még jobban próbáltam az oszlopba fúrni magam. Úgy érzem, a helyi transzvesztiták igazán kelendőek voltak a koncert utáni napokban… hetekben…

Moci, moci, moci és csajok

Motoros filmet nézni legjobb a "hideg téli estéken". Bár most még kicsit stresszes így az ünnepek előtt, azért mégis beiktattam a hétvégén egy kis szünetet és megnéztem Peyton kedvencét, egy igazi csajos motoros filmet.

Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki soha nem hallott még a Me and Will című alkotásról. Magyarul a nem igazán frappáns Ízi Rájdersz címet kapta - legalább akkor már lenne Gizi Rájdersz... A film nem tartozik a nagy klasszikusok közé, lévén 1999-ben készült. Másképp nem is történhetne meg, hogy két olyan alapműre is utalnak a filmben, mint a Thelma és Louise, valamint az Easy Rider.

Alapvetően nem rossz, de valami oka csak van, hogy alig találni róla valamit az interneten. Nekem sem lesz a bibliám. Még akkor sem, ha a filmben szereplő két színésznő - akik úgy tűnik, hogy maguknak készítették a filmet - egész hitelesen hozza a "bikergirl" figurát. A csajok kinézete is egész valóságos. Bár én ha túrázni megyek, bőrnadrágból és -dzsekiből általában csak egyet viszek. Hát ők nem.

A motorok rendben vannak: természetesen mindkettő Harley-Davidson, az egyik Sportster, a másik egy veterán, shovelhead. Egész sok a motorozós jelenet, és gyönyörű helyeken mennek, és még az is tetszett, hogy a szabadban alszanak és ott is fürdenek - meztelenül.

Csak az sántít kicsit, hogy amikor az egyik csaj balesetet szenved, meg sem próbálja kitolni az árokból a motorját, hanem automatikusan felül a másik mögé, és már mennek is tovább. Ha ez ott így megy, azonnal veszek egy repülőjegyet és szedek pár Harleyt az árokparton a 66-os út mellett.

Ami elrontotta számomra az egész filmet, az a fordítás. Néhány jelenetben érthetetlen, hogy miről beszélnek... Miközben marcona figurák állják körbe a motorokat a járda mellett parkolva, a következő hangzik el a főhősnő szájából: "Nagyon sok az előnye. Kezdve attól, hogy a kormányon külön van a váltó és itt van a tükör." - közben a kormányt tekergeti, majd a jobb oldali tükörre mutat. "Nagyon klassz." - hangzik a válasz. És tényleg... amúgy hol máshol lehetne?

Ami viszont végképp megőrjített, az a rengeteg "moci". A film fordítójának ez az egy kifejezés volt a tarsolyában a motorral hajtott kétkerekűekre. Kb. a film felénél nem bírtam tovább, és hangosan kifakadtam: "Na jó, most már elég legyen ebből a sok mociból!" Erre a főhős feláll a tűz mellől, beletúr a hamuba, és azt mondja eltűnődve: "...moci-moci-moci..."

ÁÁÁÁÁÁ!!! Lőjétek le!

Motoros karácsony

Nem szeretem a karácsonyt. Pontosabban a karácsonnyal nem lenne semmi bajom, ha nem lenne ez a kötelező ajándékvásárlás.

Akiket szeretek, azokak év közben már megvettem mindent, amit szerettem volna, és úgy tűnik nem vagyok elég rutinos, mert egyből oda is adtam nekik, amire szerintem szükségük van. Ráadásul a családban a legtöbb születésnap, névnap és egyéb ünnep is az őszi-téli időszakra esik, úgyogy szeptembertől kezdve folyamatosan ajándékötleteken töröm a fejem. Ilyenkorra végül marad a kényszervásárlás, és ebből lesznek aztán a fölösleges csetreszek.

Azért jó ötletek ilyenkor is születhetnek, csak sokat kell nézelődni, járni az üzleteket, vagy böngészni a webáruházak kínálatát. Ennek viszont meg van az a hátránya, hogy magamnak többet vásárolok, mint ajándékba, és a végén alig marad pénzem.

Azoknak, akik tőlem kérdezgetik, hogy mit vegyenek nekem, azt üzenem, hogy semmit. Nem azért, mert mindenem megvan, hanem mert amire most legangyobb szükségem lenne, azt úgysem tudnák megvenni.

Hogy mi lenne az? Természetesen egy jó nagy motoros túra, valami jó meleg helyen...

 

Az Alien-motoros amazon

Julie Bell, Boris Vallejo pártfogoltja, majd felesége, vajon mit szólna, ha látná a „kicsit” átreformált festményét…?! Úgy tűnik, az Alien-mániám csúcspontját éli mostanában. Az arcmászós történet után, íme, Peyton, mint vad amazon az Alien-motoron. Hát, ha ilyen hasam lenne, nagyon örülnék! De legalább itt a szent cél, ami előttem lebeg. Azért ez mégis csak szebb, mint az enyhén domborodó sörhasam…

Van nekem egy régi jó barátom, Janó, aki Debrecenben dolgozik egy tévéadónál. Emellett a fotós- és ugyebár a tévés szerkesztés nagymestere. Még nyáron talált meg azzal a kéréssel, hogy agyaljak ki valami őrültséget, amit majd elkészíthet. Nem kellett sokáig gondolkodnom: akarok egy Alienes motort, amin ott csücsülök... Mintaként elküldtem Julie Bell alkotását.

Már el is feledkeztem erről az egészről, amikor pár hete megérkezett a műremek. Ott lapult az e-mail fiókomban. Amikor kinyitottam, csak ámultam és bámultam. Janó kitett magáért szokás szerint!

Éjszaka már azt álmodtam, hogy úgy hasítom fel az aszfaltot az Alien-motorral, mint Nicolas Cage tette ezt a Szellemlovasban.

 

Címkék: motor amazon alien

Kapni jó. És adni?

Nagyon készültünk a hétvégi Devils Börzére a csajokkal. Mivel ez a szezon utolsó olyan motoros rendezvénye, ahol általában sokan összegyűlnek, valamint sokan erre a dátumra teszik a motoros karácsonyi ajándékok megvásárlását is, biztosak voltunk benne, hogy ez lesz a tökéletes alkalom, hogy eladjuk a 2011-es Jótékonysági Motoros Naptárunk maradékát. Ez azért is lenne fontos, mert az a bizonyos ócsanálosi árvízkárosult család, akiket a befolyó összeggel szeretnénk segíteni, biztos tudna mit vásárolni a pénzből Karácsony előtt.

Szóval a naptárdívák közül többen megjelentek a helyszínen, és miniszoknyában kínálták fel megvásárlásra... no nem magukat, csak a naptárat.

Az érdeklődés egyébként hatalmas volt. A naptárat a legtöbben végiglapozták, elismerésüket fejezték ki, majd nem vették meg. Végső kétségbeesésünkben már az is felmerült, hogy a nézegetésért is pénzt szedünk. A nap végére a forgalom 1 db eladott naptárra nőtt.

A legtöbben arra hivatkoztak, hogy majd ha eladnak valamit, akkor vesznek tőlünk naptárat, de ezek szerint vagy nem adtak el semmit, vagy a végén mégis inkább sört vettek.

Este sokat gondolkodtam ezen... igaz mostanában a sok katasztrófa után se szeri se száma a jótékonysági rendezvényeknek, és biztos mindenki tartalékol a Karácsonyi ajádékokra, de ez a naptár is lehetne egy karácsonyi ajándék. És mivel a bevételt teljes egészében adományra szánjuk, azt hittük, egy klubnak vagy egy baráti társaságnak nem esik majd nehezére összedobni 2500 Ft-ot, akár csak a poén kedvéért.

Biztos nem véletlenül mondják a bölcsek, hogy a pénz egy energia, amit áramoltatni kell. Ahhoz, hogy jöjjön hozzánk, előbb adni kell belőle.

Halálos fotózás

Átlagos napnak indult az egész. Reggel felébredtem, megittam a kávémat, aztán cikket írtam. Délután találkoztam Shakti barátnémmal, akinek be kellett mennie a műhelybe. A párjával, Mike Tomival airbrush festők, fotósok és festőművészek. Amint beléptem a helyiségbe, rögtön a kis arcmászót láttam meg feltéve a falra. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ugyanis gyerekkori betegség nálam az Alien-mánia. Betéve tudom Ellen Ripley harcát a Halállal.

Nos, miután sikerült kizökkennem a kábulatból, megtudtam, hogy Tomi szintén nagy rajongó. Az arcmászó makettet is ő készítette. Már akkor megfordult a fejemben, hogy de jó lenne fotózkodni a kicsikével…

Teltek-múltak a napok, egyszer szóba került ez a dolog Shaktival. Na, innentől nem volt megállás: beindult a fantáziánk. Shaktinak a fotós, nekem pedig az írói. Kitaláltuk, hogy az arcmászó a motoron fog megtámadni, sisakban, ezt fogjuk imitálni. Tominak van egy kis mellkasrobbantó makettje is, de valami folyadékban „úszkál”, és azt inkább nem akartuk kiszedni. Mi erre a megoldás? Fehér póló, piros airbrush festék a mellkasomhoz – mintha éppen ki akarna törni a kis szörnyszülött a testemből.

Végre eljött a várva várt nap: a fotózás. Elkészítettük a kellékeket, lemostuk a már poros arcmászót, a festéket a pólóra öntöttük, és vártuk, hogy megszáradjon. Addig is, Tomi kitolta a műhely elé a motorját, mert ott jobbak voltak a fények.

Rájöttem, hogy nem lennék jó színésznő, mert nem tudok hitelesen félni. De ebben a folyamatos röhögési inger is közrejátszhatott. Shakti kattintgatott, én rettegtem, az arcmászó fojtogatott, és a hosszú ujjakra emlékeztető lábait a sisakomra tette. Őrült egy jelenet volt. Shakti elkezdett fázni, és beszaladt a kabátjáért. Én ott maradtam a motoron ülve kettesben az Idegennel. Természetesen, ekkor jött be a telepre egy autó, és amúgy nem néztek hülyének egyáltalán…

A póló is megszáradt, úgy ahogy. Ezért csapott fel Shakti öltöztetőnek is, és rám adta a „véres” pólót. Na, ekkor már volt a motor előtt ülve meghalás, földön fetrengés, arcmászó vissza, odatéve mellém. Be is sötétedett, mire végeztünk.

Úgy izgultunk, hogy milyenek lettek a fotók, mint valami kis ovis gyerekek. Szegény Tomit alig hagytuk dolgozni, mert egyfolytában röhögcséltünk. De megérte, mert neki is tetszettek a fotók! Volt egy nagyon jó délutánunk, és nekem teljesült egy régi vágyam: az Alienes fotózás, és a cikk...

PMS (Parked Motorcycle Syndrome)

Vannak azok a nehéz napok, amit egyetlen nőnek sem kell ecsetelnem. Amikor egyszerre jelentkeznek a testi-lelki kellemetlenségek: az ember feszült, fáradt, legszívesebben egész nap csak enne... Fábián Zsolt szavaival élve: "Az enyhébb panaszoktól a súlyos, akár munkaképtelenségig is vezető tünetek gyakran nemcsak a szenvedő nőt, hanem környezetét is megviselik, emiatt sokszor vált ki a családtagok, munkatársak részéről értetlenséget, rosszallást, akik legtöbbször hisztériásnak titulálják a "beteget"."

Talán hihetetlen, de bármennyire is hasonlítanak ezek a tünetek, én most nem a premenstruációs szindrómáról beszélek. Az általam részletezett betegség nem csak a nőknél, hanem a férfiaknál is feltűnhet - sőt, egy ilyen esős, hideg nyár után ez szinte természetes.

A Parked Motorcycle Syndrome (parkoló motor szindróma) normál esetben csak a motor téli pihenő ideje alatt üti fel a fejét, de ne csodálkozzunk, ha környezetünkben egyre gyakrabban találkozunk olyan személlyel, aki maga elé meredve brümmög, gumimocit eszeget, vagy ha hozzászólunk, összerezzenve hirtelen behúzza a féket a jobb kezével.

A betegségre az egyetlen gyógymód, ha megkérjük, hogy használja ki az utolsó meleg hétvégét és üljön fel végre a kétkerekűjére!


WC para

Talán a sok tisztítószer-reklám - amikben a ronda, nyálkás bacik alattomosan éldegélnek a deszka pereme alatt -tehet róla, hogy manapság az emberek (nők) többsége fél a vécétől. Erre jó bizonyíték, ha meglátogatunk egy tetszőleges nyilvános vécét. Szerintem mindenki tudja, miről beszélek: a legenyhébb esetben is körbe van hu... pisilve a deszka, és az is csoda, ha egyáltalán le van húzva.

Sokan arra hivatkoznak, hogy egyeseknek otthon nincs angol vécéjük, és nem tudják hogy kell használni. Könyörgöm, a XXI. században? És persze mindenki analfabéta... ezért van a falra felrajzolva, és nem írva.

A motoros túrákon edződve úgy gondolom, ezügyben nem érhet már meglepetés. Láttam már mindenféle megoldást szerte Európában a toppantóstól a hiper-szuper öntisztítós, deszkaforgatósig. Mégis jártam már úgy, hogy miután percekig álltam szemben a fajansszal és gondolkodtam, vajon mi a lehúzás titka, fel kellett hogy adjam. Mikor szégyenszemre megfordultam, és pironkodva kiléptem az ajtón, meghallottam az öblítés hangját. Ahá! Szóval fotocella. De legtöbb esetben Magyarországon nem ilyen van.

Lehet, hogy néhányan úgy gondolják, hogy a motorozás és a nomád körülmények igénytelenné tettek - vagy inkább épp ezért választottam ezt a "sportágat", mert már eleve az voltam, de egyszerűen nem tudom hová tenni azt a jelenséget, mikor a plázában a tündi-bündi, műkörmös cicababa úgy jön ki a WC-ből, hogy: "Fujj, undorító! Hozzá sem nyúltam!". És amikor bemegyek utána, az első gondolatom az: "De könyörgöm, a lehúzóhoz sem???" És nagyon szívesen elküldeném valamelyik marcona motoros haverommal egy Föld körüli túrára, hogy megtudja...

Szép hazánk útjain

Az ízig-vérig motorosokat még októberben sem lehet leszedni a motorról, sőt van, aki novemberben is keni neki. Még akkor is, amikor már látszik a leheletük, mert olyan hideg van.

Belecsöppentem egy baráti társaságba, akiket szintén ilyen keményfából faragtak. Fogtuk magunkat, és tettünk egy jó kis délutáni túrát a környéken. Budapestről indultunk, majd Vácon át, Szendehely következett, és kikötöttünk Nógrádon. Már majd’ meghaltunk egy kis vízért és kávéért, de a kocsma zárva volt, ezért úgy gondoltuk, irány a vár.

Sütött a nap, így még szebb volt a táj, bár azt nem nagyon díjaztam, hogy szállnak a levegőben a pókhálók. Ilyenkor mindig ez van, és nem lehet elmenni úgy egy fa mellett, hogy ne ragadna az arcodba az a szörnyűség. Na jó, mindezt félretéve: a vár, vagyis a rom… A motoron kényelmes, de amikor már egy kis testmozgásról van szó, a pasik nyűglődnek a legjobban, és nem ám a csajok! A várhoz egyáltalán nem kellett sokat felfelé caplatni, de kik nyavalyogtak: a srácok.

Amikor már felértünk, a látvány magáért beszélt, és kárpótolt a hú de nagy hegymászásért… Nem csak nekünk jutott eszünkbe romnézőbe menni, voltak azért emberek fenn is. Gyönyörködtünk fentről a településben, a tájban, aztán lassan elindultunk lefelé, hátha kinyitott a kricsmi…

Lefelé már a könnyebb utat választottuk, de azért még beálltam őrszemnek a vár oldalába. Azért kemény lehetett, míg felhordták a hegyre a köveket az építményhez… Hát, tudtak valamit azok az emberek, amit mi nem! Bár, ahogyan a jó magyar furfangot ismerem, kitaláltak valami praktikus megoldást.

A kocsma még mindig zárva volt. A mellette lévő boltban közölték velem, hogy nem tudják, mikor jön vissza a tulajdonos, ezért útnak eredtünk kávé nélkül. De víz nélkül nem, mert a jó kis nógrádi forrásból oltottuk a szomjunkat.

Rétságon már nyitva volt a helyi kis presszószerűség, ezért ott végre megittuk a fekete löttyöt, ami nélkül nem lehet élni, legalábbis nekem nem megy. Reggel, délelőtt, délben, délután – kávééé…

Egyik „csapattársam” már tűkön ült, hogy menjünk már, mert ő motorozni jött, nem iszogatni… Újra felpattantunk hát a paripákra, és irány Balassagyarmat. Ott megleptünk egy kedves ismerős hölgyet a munkahelyén, és majdnem sikerült rábeszélni, hogy jöjjön velünk. Van még hely a motoron… Á, de nem lehet! Majd máskor.

Az érzékeny búcsú után a kisebb településeken keresztül Pest felé vettük az irányt. Ekkor kezdett nagyon hűvösödni az idő, sőt a vége felé már kemény volt a motoron. De még Gyarmaton beengedett maga elé bennünket egy autós, akitől ez nagyon rendes dolog volt, nyugtáztuk. És mily meglepő, egy nő volt az. Köszi!

Mohorán át Acsa, Galgamácsa, ahol pólóban jártak-keltek az emberek – csak lestünk, hogy mi bajuk ezeknek. Nagyon nem akarják elengedni a nyarat!

Már sötétedett, amikor Veresegyházon, Fóton keresztül célirányosan Óbudára tartottunk. Imádok átmenni a Megyeri hídon estefelé, sőt, egy kis köddel megspékelve olyanok a hatalmas tartó rudak, mintha szellemkarok lennének. Úsznak a párában, és a világítás pontosan a megfelelő egy horrorfilmhez. Kedvem is támadt megnézni valami ilyesmit egy forró tea kíséretében.